2009. június 10., szerda

Patience



Puff, jön a szerelem érzés a semmiből és nincs gyökere a valóságban. Mi az a szerelem egyáltalán?A fantáziánk szüleménye talán? Mintha valami szuper drog hatása alatt állnék. Az a kérdés, hogy droggal vagy meditációval jutok-e el eddig az állapotig…

Az én kedves barátom azt mondja nem szereti a szerelmet. Szereti a hullám hegyeinek és völgyeinek amplitúdóját minimálon tartani. Én szeretem a szerelmet. Csak nagyon óvatosnak kell lennem a saját kamaszkorból visszamaradt lilaköd géppel a fejemben. Az első kérdés, hogy a szerelembe szeretek-e bele (mek-mek) vagy valósak az érzéseim egy ismerős / ismert, húsvér ember iránt.

A mechanizmus egyszerű: vágyom a szerelmet (a miérteket nem taglalom). Majd valaki megnyomja a gombot (rosszabb esetben én magamban valaki kapcsán) és beindul a szerelemgyár az agyamban. Annyi lila ködöt termel, ami a lehető leghosszabb túlélést képes biztosítani ennek a szédítő érzésnek. Aztán alábbhagy a ködgép és marad a valóság, a szerelmem tárgya meg én. Marad a választottam valódi személyisége, a figyelmessége vagy a figyelmetlensége, a meggyőződései, a szaga, a bőrhibái, a visszere, a zsírpárnája, a szorongásai, a rossz szokásai. És a valós viszonya hozzám! Amikor a hormonzavar elmúltával vége a varázslatnak, sokszor nem tetszik, amit látok. Innen viszont már nagyon nehéz kikászálódni. Kialakul addigra egy kapcsolat, amit lehet, hogy valójában szeretnék az ébredés után is. Csak más alapokkal. Elölről. De ez nagyon nehéz, szinte lehetetlen, mert a szerepek rögződnek. Csupa fájdalom, meg egy nagycsomó üresség marad bennem a szerelem elmúltával az azt megelőző eufória nyomában. (mint kokain után a másnapi depresszió)

Szerencsés emberek, akiknek megadatik a tér és az idő és minden egyéb (és ez nem kevés), ami kell ehez, hogy megismerjék egymást és szépen, lassan, lépésről lépésre építsék a kapcsolatukat és egyszer csak ott találják magukat, hogy szeretik egymást. Nagyon. Szerelmesek-e? Nem tudom. De jól vannak együtt és hiányolják egymás társaságát, ha nélkülözniük kell. Azt hiszem, ezt keresheti az én szerelem-ellenes barátom is az égető lángok helyett.

Türelmet tanulok – elsősorban magammal szemben.
Önbizalmat tanulok -, hogy azonnal hátat tudjak fordítani annak, ami legbelül a lelkembe mar, hallgatni tudjak a megérzéseimre és képes legyek csandbe maradni, amikor szükséges.
Bízni tanulok – abban, hogy minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell.

2 megjegyzés:

Ago írta...

Ez odaütött. A szám is pont benne van egyébként az mp3 lejátszóban, tegnap 3x szólt. Egyébként nem vagyok szerelem ellenes, de én is azt a mindent felülmúló szeretet várom. Most olvasom Osho egyik könyvét, ami a szerelemről szól. Ott 3 fajta szerelemről ír. A fellángolás, a - nálam rózsaszín - köd elmúlik, de ha kialakul a kötődés, az, hogy a másikkal élek, a másikban élek, a szeretet, mely olyan, ami a harmonikus szülő-gyermek kapcsolatban van, nos, nekem az a megérkezés. Megérkezés egy kikötőbe, melyben menedéket találok az élet vihara mellett. Ez az a szeretet ami túl van a szerelmen. Ez tart ki. Én csak ilyen kapcsolatot láttam sokáig működni (gyak egy életen át). Amit kísérhetnek viták, bajok, de kitartanak egymás mellett. És nem megszokásból. Van aki nem tudja sokáig őrizni ezt, megijed tőle, van aki túl sokáig őrzi - ilyen vagyok én is - azután is, ha a másik elutasította ezt vagy ő nem találta meg a kikötőt. Egyébként egy volt, nagyon régi barátnőm mondta, hogy a szerelembe szerelmes. Sok mindent felvetett ez a poszt. Annyit tehet csak mindenki, hogy megpróbál minél jobban élni és mindent megélni.
http://www.youtube.com/watch?v=MHr9CJRhTPk

Ago írta...

Most, hogy leülepedett ez a tegnapi bejegyzés, még két dolog jutott eszembe.
Az egyik, hogy minden ember szeretné, ha szeretnék és társat is szeretne, bármennyire is tudja, ha egyedül is jól kell tudnia érezni magát.
A másik, hogy érdemes azon elgondolkodni, hogy melyik tart tovább: a nagy láng, vagy a parázs? Utóbbi nem olyan látványos, mint a lobogó tűz, de ott van a mélyben és sokkal többet rejt, mint látszik.