2013. december 30., hétfő

Library

Leülök oda ahová ő ül. bemutatkozik. Lucas. A szívem hevesebben ver. Már találkoztunk valahol - mondja. Tudja, emlékszik. Néhány élettel ezelőttről talán. Kérdezem mivel foglalkozik. Színházzal. Övé az a varázslatos kis hely. A kocsma mellett, ahonnan jövök. Meg ahonnan ő is. Igen, tudom melyik a színháza. Jártam ma ott, pontosabban benéztem. A színháza (is) magába szippantott, ahogy a lénye most. Muszáj beszélgetni hiába szól a jazz (isteni impro, finom zene). Sok megbeszélni valónk volt - pontosítok - sok egymás szemébe nézni valónk volt. Szerelem lehetett ez egykor, bár vizuális emlékeim nincsenek. De érzem, itt van a helye a szívemen. Érzettársított emlékkép. Most összeért egy pillanatra múlt és jelen. Ami a jövőt illeti, nem ebben az életben lesz újra manifeszt. Más a forgatókönyv most. Nem is fontos ez...érzések építik a folytonosságot, életeinket, fiktív téglái szilárd valóságunknak. A zene tovább robog..csendekkel tördelt ritmikus mozgás. Fehér zene ez. Táncolunk.

2013. december 28., szombat

Izgulok

Izgulok.
Talán mert repülök néhány óra múlva megint néhányezer kilométert.

Nem. Igaziból azért izgulok, mert most is repülök. Mert a lelkemet emeli valami, amiről még nem tudom, hogy mi az. Ébredésnek lehetne nevezni divatos ezoterikus nyelven. A költészet nyelvén különbékének. Hétköznapian szólva megértésnek, elfogadásnak. Kinyílt a világ, akkorára, hogy érzem, most jöhet az igazi utazás. Nem erre a fizikai repülésre gondolok, a fizikai utazás csak hozzászoktatja a testemet a lelkem mozgásához.

Nem gondoltam, hogy úgy zárom majd ezt az évet, hogy hálát adok minden percéért. Nehéz év volt. Fontos év volt. Köszönöm mindenkinek, aki jelen volt, és annak, aki hiányával volt jelen. Köszönöm annak aki szeretett és annak, aki nem. Köszönöm az égieknek, hogy segítségül küldték nekem ezt az évet.

Izgulok.
Mert innentől enyém a felelősség, hogy azzá legyek, aki vagyok.

2013. december 15., vasárnap

Aha ...

Jónás Tamás: Klapanciák

Amim van, az mind adat.
Ne féltsd tőlem magadat.
Forintot ér mindenem.
Úgy élek, hogy szinte nem.
Meg-megéget hetente
túlhevített kemence:
szívem. S dermeszt, mint a fagy
két emberre való agy.
Nem én élek, engedem,
ami akar, az legyen.
A pusztítás szégyenét
viselem el néha még.

2013. december 7., szombat

Melroseplace 3

Tetszik ez a férfi. Talán bele tudnék szeretni. Talán jót beszélgetnénk vagy szeretkezhetnénk vadul, ismeretlenül. Talán ő lenne a következő férfi, aki kitölti az életemet. Talán sosem látnám többet vagy talán örökre együtt maradnánk. Esetleg ő lenne a következő, aki összetöri a szívemet vagy akinek összetöröm a szívét... 

Végül belefáradok a saját gondolataimba. Fullasztani kezd ez a klisés helyzet, unom Susan élettörténetét, megfájdul a fejem az édes parfümjétől...Hirtelen felállok, exkuzálom magam, fizetek és kilépek a bárból. Nem nézek vissza többet. 

Csípős az este. Jól esik a hűvös levegő. Szabad vagyok. Nem kell senki és semmi. Nem kellenek a történetek, és nem kell a flört sem. Még nem temettem el szerelmeim emlékét, nincs bennem helye újnak. 

Biciklire pattanok és lassan, tutista módjára, bámészkodva tekerek saját városomban. Élvezem, hogy láthatatlan megfigyelő vagyok a biciklinen akár a moziban az elsötétített nézőtéren.