2010. május 30., vasárnap

Apa vallomásai 91-ből

Egy cikk 1991-ből, amit apukámról írtak. Egy A3-mas fénymásolt lapon őrzi, nem tudom, hogy a virtuális betűk meddig keringenek még az éterben, de ha nem is marad meg sokkal tovább, mint a papírra vetett szavak, jól esik megosztani a gondolatait. Ahogy ő az apukájától, én nagyrészt tőle kaptam a szemüveget, amin keresztül a világot szemlélem.

„Már sokadszor lapozom át jegyzeteimet, próbálom felidézni a késő estébe nyúló beszélgetést, amelyen annyi mindenről szó esett. Sportról és nyelvekről, filmekről és sakkról, ufókról és parapszichológiáról de természetesen legtöbbet a pedagógiáról. Talán mindezekről írnom kellene, mégsem teszem. Mert az ember nem láttat valamit jobban azzal, ha például bemutatja mi a gyökér, a törzs, az ág, levél, ahelyett, hogy azt mondaná: gyümölcsfa. Király Attiláról sem lehet úgy beszélni, mint a sportemberről, a filmbarátról vagy több nyelv tudójáról. Mert ezek a közös eredőjű dolgok egységet alkotnak benne és ezek teszik azzá, aki. De hát ki is ő? Erről vall ebben a kissé rendhagyó portréban, végig saját szavaival, melyek tanítványai szerint egyek tetteivel. A Kun Béla Gimnázium 33 esztendős testnevelés-orosz szakos tanára négy általa igen fontosnak tartott idézetet mutatott nekem. Induljon hát közülük az elsővel a vallomás.

„A GYERMEK ELSŐ TANÍTÓJA A SZÜLŐ KELL, HOGY LEGYEN!”(zsidó törvény)

Azt hiszem, meghatározó az életemben annak szomorú indulása. Hogy édesanyám meghalt, amikor én születtem. Pedig milyen sokat adhatott volna a gyerekeknek! Úgy érzem, hogy helyette nekem is adni kell…Apám, az erdélyi Székely Király Sándor amikor világra jöttem már 48 éves volt, tele élettapasztalattal, bölcsességgel. Pék volt a szakmája, de ő keltette fel bennem a tudás iránti igényt. A példaképem máig ő, a szellemileg mindig éhes. Mert amikor megszerezte a számára létbiztonságot jelentő szakmát, rögtön tanulni kezdett a maga örömére, nyelveket, zenét…És rengeteget olvasott. Nagyon sok embernél sajnos ez fordítva van. A tanulás célját csak a szakma megszerzésében látják, s amint ezen túlvannak, végleg leteszik kezükből a könyveket. Apám – akinek szájából soha nem hallottam durva szót, s aki mindig nyitott ajtó mögött aludt – nevelte belém azt is, hogy az emberekben bízni kell, s hogy ne veszítsem el soha lelkem derűjét. Saját példájával ő tanított arra is, hogy legyen az ember munkája bármi, tegye azt felelősséggel, a tökéletességre törekedve. Ezért tapasztalom szomorúan, hogy sok gyereket nem azért küldenek szakmunkásképzőbe, hogy abban a szakmában majd tökéleteset alkot, hanem mert másra tökéletlen. Apámtól örököltem világnézetemet is. Benne, aki zsidók közt nőtt fel, nem volt semmiféle felekezeti vagy egyéb előítélet, mindig csak azt nézte ki milyen fokon tud ember lenni. Első politikai ismeretemet is a az ő bölcs szűrőjén keresztül kaptam. Megjárta a Don-kanyart, volt kitelepített, megélte, hogy amikor elvették tőle a pékségét, azt az embert tették meg vezetőnek, akit a legnehezebben tudott megtanítani a szakma fortélyaira. S ahogy ma figyelem a változásokat, látom, hogy jó pár ember esetében igazolódtak apám szavai: olykor a legnagyobb nyilasból lesz a legnagyobb kommunista.

„….EGY ÉRETT EMBER SZENVEDÉLYES VISZONYA EGY ALAKULÓ EMBERHEZ,MÉGPEDIG AZ UTÓBBI KEDVÉÉRT, AZÉRT, HOGY AZ A MAGA ÉLETÉHEZ ÉS FORMÁJÁHOZ ELJUSSON„ (Hermann Nohl)

Első tanítóm, az apám után gimnáziumi – ezt is szülőfalumban, Zalaszentgróton végeztem – magyar-olasz tanárom tette rám a legnagyobb hatást. Olyan ember volt ő, akinek a dolgai szintén példa értékűek lettek a számomra. Így ha egy könyvről meélt, elolvastam, ha filmklubba ment, én is beiratkoztam. Nem azért, hogy utánozzam, hogy én ő legyek, hanem, hogy segítségével magam lehessek.
Tanárként én is ehhez próbálom hozzásegíteni az összes gyereket. És nem azzal, hogy azt akarom, biflázzon be valamit – hiszen pl a matematikát előbb-utóbb úgyis elfelejti az ember – hanem, hogy a tanulás folyamatában találjon meg olyat, ami egy életre építő lehet. Vallom, hogy minden tantárgy abban segít, hogy az ember megtalálja, miben jó az a gyerek és ezt tudatosítsa, erősítse, míg egy másik tárgyat tanító azt, amit ő látott meg ugyanabban a tanulóban.
Mindenkiben keresni kell a tehetséget, ami azonban a mai iskolákban sajnos legtöbbször korlátok közé kerül. Mintha itt átlagembereket akarnának neveltetni. Mert itt nem igazi érték az, ha valaki mondjuk zseniálisan rajzol, hiszen további pályafutását elvágva, vagy legalább megnehezítve, nyugodt lélekkel megbuktatják más tárgyakból. Én ezt elfogadhatatlannak tartom. Ott van például az egyik sakkozó Polgár lány, aki 4 évesen 40 éves férfiakkal ült le játszani, hiszen a sakk területén azonos szinten voltak. A mai iskolának nem fontos, hogy melyik gyereknek miben, hol a szintje, hol fejlődhet igazán. Nálunk nem lehet beültetni az ötödikes nyelvzsenit a nyolcadikos órájára, hanem kezdje ő is újra a többiekkel az abc-nél…

„CSAK ATTÓL TANULUNK, AKIT SZERETÜNK” (Goethe)

Én azt hiszem, felnőtteket nem lehet nevelni. Ők már foggal-körömmel ragaszkodnak a maguk hibáihoz, s megpróbálják azokat ráerőltetni a másikra. De a gyerekben még ott a lehetőség, hogy mint tanár, szépre, jóra, értékesre nyithassam a szemét, s kötelességem is ezt tenni, hittel, türelemmel, emberszeretettel. És igenis az is fontos számomra, hogy a gyerekek is szeressenek. Nem, nem azzal, hogy ezt ki is mondják, de érezzem, sugározzon belőlük. Azzal például, hogy el is gondolkodnak azon, amit mondok. Azzal, hogy nem csak megtanulják, hogy ez a dolog szép, de nem mennek el mellette később az utcán. Azzal, hogy egy idézet ne csak azért tetsszen nekik, mert Thomas Mann mondta, de vegyék azt is észre, hogy társuk ennek ismerete nélkül is ugyanazt az értékes gondolatot fejtette ki. Nagyon hiszek a gyerekeknek és nagyon hiszek bennük. Igaz, néha érnek cslódások, és ilyenkor szomorú vagyok. De keresem az okokat, mert fontosnak tartom tudni, miért él vissza a bizalommal valaki.

A nevelőmunka nem mérhető és eredménye is csak hosszú idő után látszik meg. De azt tudom, hogy nem továbbélni akarok a tanítványaimban –ahogy a saját kislányomban, kisfiamban sem – hiszen nem én vagyok a fontos, hanem ők. Az én teendőm csak annyi, hogy magukra találni segítsem őket. Az „elégtétel” szót sem szeretem, mert soha nem azért adtam, hogy visszakapjak…

„ÓH ISTEN! HA AKARSZ MEGMENTHETSZ, HA AKARSZ ELPUSZTÍTHATSZ. DE BÁRMIT AKARSZ, ÉN ÚGY KORMÁNYZOM A HAJÓMAT, AHOGY KELL.”(Michael De Montaigne)

Agresszív nem vagyok, de az igazságtalan dolgokat nem tudom szó nélkül hagyni. Ezért is jöttünk el feleségemmel Balatonfőkajárról, ahol főiskola utáni első két évünket tanítottuk. Ott a nekünk ígért lakásba a tanácselnök lányát költöztették, s bennünket az öregek napközijének egyik szobájába dugtak be, de egyéb módon is igyekeztek megismertetni velünk a szocialista valóságot…Komlót. 1981-ben költöztünk ide – nehezen szoktam meg, de mára már emberi kapcsolataim mind idekötnek. A kenderföldi iskolában kezdtem majd egy évet töltöttem a tanács sportosztályán. Hogy miért hagytam el egy időre a pályát? Mert szép, új feladatot láttam magam előtt és hittem, hogy a város számára valami hasznosat tehetek sportvonalon. De olyan falakba ütköztem, hogy csak egy vágyam volt: vissza, tanítani! Azóta nyugodtabb vizeken hajózok, s igyekszem úgy kormányozni, ahogy nekem kell. Politizálással nem foglalkoztam és nem foglalkozom, bár az eseményeket figyelemmel kísérem. Sajnos változást nem érzékelek, mert úgy látom, a régi apparátus ügyesen átmentette magát. De hát az én feladatom a nevelés, ebben törekszem az általam elérhető legtökéletesebbre. Most ugyan szűkebb lesz a területem, mert eldöntöttem, hogy jövő évtől oroszt már nem tanítok, de azt hiszem, ha az ember adni akar valamit, mindig megtalálja a módját, mikor és hogyan tegye…”

2010. május 27., csütörtök

Le Cool

Írtam egy szösszenetet a Gerlóczyról. Ha már minden nap ott parkolom le a biciklimet és kávézókban töltöm a szabadidőm jelentős részét, többek közt a Gerlóczy teraszán, nem volt rossz a téma, amivel megkeresett Fruzsi (a le Cool szerkesztője). Íme: http://budapest.lecool.com/budapest/hu/issue/49

2010. május 26., szerda

halló halló halló

"voltam New Yorkban
reptéren Londonban
Berlinben lassú volt a film
imbolygott Amszterdam
és hess jött Marrakech
Párizsból sms
szikrázott Velence
mint Varsóban a fűszeres
lány aki eladó
de én nem Bem apó
halló halló halló
hallucináció
csak a szerelem eleven elemem
valahol elveszett
veszettül keresem
sehol se talállak téged életem"

2010. május 17., hétfő

Undorító

Alessandro Bariccotól idézem egy számomra kedves morális példabeszédét, amit egy kisfiúés egy felnőttférfi beszélgetése formájában vetett papírra, emlékeim szerint a City című könyvében.(De ebben lehet, hogy tévedek.)

"-         Mi az undorító?
-         Vannak az életben dolgok, amiket nem szabad megtenni.
-         Sok ilyen van?
-         Az attól függ. Ha valakinek gazdag a képzelete, sok undorítóságot elkövethet. Ha valaki hülye, akár egész élete eltelhet úgy, hogy egyetlen ilyen dolog sem jut az eszébe.
-         ...
-         Nézzük csak. Valaki reggel fölkel, teszi a dolgát, aztán este megy, és lefekszik. Ekkor két eset lehetséges: vagy békében van önmagával és elalszik, vagy nincs békében és akkor nem alszik. Érted?
-         Igen.
-         Tehát önmagunkkal békében kell megérnünk az estét. Ez a gond. Egyetlen úton-módon oldahtjuk meg a problémát egyszerűen: ha tiszták maradunk.
-         Tiszták?
-         A bensőnkben, ami azt jelenti, hogy nem követünkel semmit, amit szégyellnünk kellene. És akkor nincs semmiféle bonyodalom.
-         Nincs.
-         Bonyodalom akkor támad, ha az ember ráébred, hogy olyasmire vágyik, amit szégyellnie kell: ha valami őrültségre támad kedve, amit nem lehet megtenni, mert vagy borzalmas, vagy bajt okoz másnak. Oké?
-         Oké.
-         És akkor eltűnődik : hallgassak-e erre a vágyamra vagy verjem ki a fejemből?
-         Persze.
-         Persze. Az illető elgondolkodik és végül dönt. Százszor kiveri a fejéből, végül mégis eljön a nap, hogy úgy dönt, hogy megteszi, amire annyira vágyik és akkor megtörténik az undorítóság.
-         Pedig nem kellene elkövetni az undorítóságot, igaz?
-         Bizony nem szabadna. De figyelj: nem zoknik vagyunk, hanem emberek. Tehát aza fő célunk, hogy tiszták legyünk. A vágyaink a legfontosabbak és nem lehet mindig kijátszani őket. Előfordul, hogy megéri, hogy nem alszunk, hanem inkább kielégítjük a vágyunkat. Elkövetjük azt a bizonyos undorítóságot, azután megfizetünk érte.
-         És igazán csak ez fontos: hogy amikor eljön a pillanat, akkor meg kell fizetni érte, meg se forduljon az ember ejében, hogy megszökik, hanem marad és méltóságteljesen fizet. Csak ez számít.
-         De hányszor lehet elkövetni az undorítóságot?
-         Túl sokszor nem, ha időnként aludni is akar az ember..."

2010. május 16., vasárnap

A forgatókönyvet írta és rendezte...



A kineziológus megkérdezi felkészültem-e a változásra? Elfogadom-e a változtatás következményeit? Mielőtt végeznek az agytekervényeim a kérdés feldolgozásával, a karomat emelő apró izommozdulat már visszajelzett. Igen, készen áll...motyogja. Egy perc töredéke alatt végigfutnak a szobán ezek a szavak, egészen halkan. Aztán eltelik két hónap és eszembe jut ez a jelenet.

Bea mesélt nekem évekkel ezelőtt arról, hogy mindenki elindul egy úton, amit maga választ. Valami gondolat mentén, ami gyakran még gyerekként foglalkoztatja, a szülei hatására, vagy valami igazságtalanság ellenében, vagy éppen egy imádott hős mintájára. Mindenki megírja a saját forgatókönyvét és megteremti hozzá a színházat. Díszlettel, jelmezekkel és szereplőkkel rendezi az élete színdarabját a jellemzően gyerekfejjel megírt forgatókönyve alapján.(Eric Berne a Sorskönyvben ír erről hosszabban.)

Vajon mi történik, ha felnövünk és azt látjuk, hogy nem tetszik az élet, amit élünk? Amikor nem okolunk már senki mást a kudarcainkért, mert tudjuk, mi teremtjük a világot, amiben élünk. Akkor megérik a gondolat, hogy változtatni kell. Változtatni kéne..DE.... És jön millióegy DE, jön a félelem, mert a saját színházunkból kilépni a legfélelmetesebb dolog.

Mégis, ha tényleg változtatni szeretnénk, ott kell hagyni a jelmezeket, a színészeket, a színpadot és kilépni a fényre. Védtelenül belépni vagy kilépni az ismeretlenbe. Bátran. Máshogyan azt hiszem nem lehet.

2010. május 10., hétfő

Tartás

Az emberi elme
A valódi tanítást nem fogja föl.
Mégis mily szívesen
Vitáznátok velem
Ha kétségeitek vannak
És semmit sem értetek.
                                                Yoka Daishi „Shodoka”
 
Valahogy sikerült teljesen telezsúfolni a hétköznapokat tennivalókkal, a hétvégéket meg aktív pihenéssel. Ami nagyon jó, mert igen kevés időm marad az elmélkedésre. Amikor pedig végre marad magamra néhány órám, akkor bodyART-ot gyakorlok a szuperszónikus jógamatracomon, vagy taoista öngyógyításról (Út a teljességhez) és energiamunkáról olvasok.
 
Tegnap megakadt a szemem egy gondolaton a tartásról, megosztom:
"...a külső tartás megfelel a belsőnek, s ez az analógia több beszédfordulatban kifejezésre is jut: vannak egyenes emberek, s vannak, akik szívesen meghajolnak mások előtt, ismerünk merev és ismerünk nyakas embereket, de ismerünk olyanokat is, akik szívesen csúsznak-másznak, némelyeknek nemcsak a tartása
hiányzik, de megállni sem képesek előttünk. Külső tartásunkat azonban mesterségesen befolyásolhatjuk, s ezzel megpróbálhatunk más belső tartást színlelni. Így például egyes szülők így kiáltanak gyermekükre: „Állj már egyenesen!” – „Nem tudsz egyenesen ülni?” – s ezzel már kezdetét is vette az őszintétlenség játszmája.
A külső tartásra irányuló idomítás csak ahhoz szükséges, hogy a belső és a külső tartás közötti természetes
kapcsolatot (korreszpondenciát) megszakítsa."

2010. május 3., hétfő

2010. május 1., szombat

Kijutsz ha befele indulsz

 photo: h.koppdelaney on flickr

Itt a nyár, végre megint megbolondult Budapest. Egybefüggő Sziget érzése van az embernek a belvárosban... Juliette álnéven Isten mindenhatóságáról beszélgettem hajnali kettőkor a Bazilika előtt a középső kör közepén csirkésszendvicset majszolva két okos fiatal fiúval. És amikor hazaértem megfogalmazódott bennem valami. Pl az, hogy nem hiszek a személyes és mindenható egyistenben, hanem abban, hogy Isten mindenkiben benne él és dolgunk a bennünk élő Isten szolgálata, mert akkor jöhet létre a harmónia, vagy hívjuk boldogságnak, teljességnek, ha az isteni részek találkoznak és újra egységgé formálódnak a pillanatban. Aztán arra jutottam, ha kifelé szeretnénk fordulni, akkor befele kell indulni. És, hogy ezt szeretném megosztani mielőtt lenézek ma a Balaton vizére.