A csúcsról lefelé sétálva

A Garda tónál jártam. Via Ferrata túrán, azaz két karabinerrel egy kötélpályán -folyamatos biztonságban- másztam felfelé magasra, alattam a Garda tó. Csodaszép látvány, mégis különös felismerés, hogy ezekkel a biztosítókötelekkel meg túravezetőkkel milyen komikus kalandot vásároltam magamnak. Végülis eredetileg az ember azért indul neki a hegynek, hogy legyőzze. Hogy közel legyen a természethez, hogy megtapasztalja az érzést - ami minden ember lelke mélyén ott feszül - , hogy Isten nagy és én kicsi vagyok! Hogy nem vagyunk biztonságban, de így lehetünk csak szabadok. Ez a z'Élet!
... Erre én elmegyek és két karabinerrel folyamatosan csatolgatom magam egy vaskötélre...Kapaszkodok! Amúgy fizikailag, ezzel szimbólikusan is....A másik gondolatom meg az volt, hogy igazán nincs is szükségem a kihívásra. De még a kihívás illúziójára sem. Ha a megvilágosodás felé indulnék, akkor azt inkább a mozdulatlanságban keresném. Ez az aktívkodás valamiféle elterelő hadművelet.
Persze attól még az egész gyönyörű és menni jó és csodás a kaland, csak van ez a másik oldal.

utószó...
Amiket ide leírok többnyire aggodalommal töltik el a szeretteimet. Felhívnak, hogy jól vagyok-e, amikor keserédes vagy cinikus a hangvétel, esetleg szomorú a végkicsengés. Megnyugtatásul: nincsen semmi baj! Sőt! Minden a legnagyobb rendben van. Élek. Egészséges vagyok. Szabad vagyok. Borzalmasan élvezem az életem, annyi minden történik velem, hogy azokat képtelenség lenne mind leírni....Egyszerűen szeretek fejben eljátszani filozófiai síkra vetítve a történéseket. És ez kerül ide a blogba zanzásítva. Most is ennyi történik csupán. Szóval baromi jó volt a Garda tónál Via Ferratázni! Meg filózni is nagyon jó:)