Tresspassing
Könnyű átlépni a határt, elrugaszkodni onnan, ahol még hallom magam, oda, ahol már nem.
Könnyebb becsukni a szemem és ugrani egyet oda ahol a fejem érzelmektől mentes, biztonságos zónájában vagyok.
Könnyebben eligazodom ott, ahol már rutinnal élek meg a valóságoshoz hasonló élményeket, de ahol nem érhetnek nagy meglepetések, ahol mindent kontroll alatt tartok.
Könnyű átlépni a határt. Rutinom van benne. Egész kisgyerek lehettem, amikor elkezdtem ezt a határátlépést gyakorolni. Arra már nem emlékszem mikor, hogyan és főképp, hogy miért kezdtem. Valószínűleg szükségem volt erre a menekülő útvonalra.
Könnyű átlépni a határt, hiszen rutinom van benne..mégis egyre nehezebb, mert ahogy múlnak az évek elkezdett hiányozni valami.
Egyre nehezebb, mert egyre tisztábban látok, amikor becsukom a szemem.
Egyre jobban érzem, hogy ez a látszólagos komfortzóna, ami gyerekként még valószínűleg a túlélést szolgálta, mostanra egyre kényelmetlenebb.
Kényelmetlen mert ilyenkor egyszerűen gyáva vagyok. És én nem akarok gyáva lenni. Eddig azt gondoltam, hogy nem vagyok gyáva. Azt gondoltam bátor vagyok, aki mindent túlél.
Csakhogy a túlélés nem bátorság. A megélés. Na az bátorság.
Megértettem, hogy nem a túlélés tesz boldoggá, hanem a megélés. Ha nyitva marad a szemem, érzem, amit érzek, ha fáj engedem, hadd járjon át, és nem csukom be a szemem és nem lépem át azt a határt, ahol már nem hallom, nem érzem magam.
No tresspassing!
Könnyebb becsukni a szemem és ugrani egyet oda ahol a fejem érzelmektől mentes, biztonságos zónájában vagyok.
Könnyebben eligazodom ott, ahol már rutinnal élek meg a valóságoshoz hasonló élményeket, de ahol nem érhetnek nagy meglepetések, ahol mindent kontroll alatt tartok.
Könnyű átlépni a határt. Rutinom van benne. Egész kisgyerek lehettem, amikor elkezdtem ezt a határátlépést gyakorolni. Arra már nem emlékszem mikor, hogyan és főképp, hogy miért kezdtem. Valószínűleg szükségem volt erre a menekülő útvonalra.
Könnyű átlépni a határt, hiszen rutinom van benne..mégis egyre nehezebb, mert ahogy múlnak az évek elkezdett hiányozni valami.
Egyre nehezebb, mert egyre tisztábban látok, amikor becsukom a szemem.
Egyre jobban érzem, hogy ez a látszólagos komfortzóna, ami gyerekként még valószínűleg a túlélést szolgálta, mostanra egyre kényelmetlenebb.
Kényelmetlen mert ilyenkor egyszerűen gyáva vagyok. És én nem akarok gyáva lenni. Eddig azt gondoltam, hogy nem vagyok gyáva. Azt gondoltam bátor vagyok, aki mindent túlél.
Csakhogy a túlélés nem bátorság. A megélés. Na az bátorság.
Megértettem, hogy nem a túlélés tesz boldoggá, hanem a megélés. Ha nyitva marad a szemem, érzem, amit érzek, ha fáj engedem, hadd járjon át, és nem csukom be a szemem és nem lépem át azt a határt, ahol már nem hallom, nem érzem magam.
No tresspassing!
Published with Blogger-droid v1.6.8
Megjegyzések