2011. február 16., szerda

Énblog szerelem témakörben

Moldova György szavai zakatolnak a fejemben: 
"Ha az ember magáról kezd el beszélni, könnyen hasonlatossá válhat ahhoz a libához, aki sül a tepsiben, és időnként beleszagol a levegőbe: - Hogy nekem milyen finom illatom van!"
A szavai súlya, és írói képességem középszerűségének súlyos tudatával a vállamon sem tehetek mást, minthogy kiírom magamból ami ki akar jönni, és attól majd elmúlik egy kicsit a közléskényszerem. Van aki figyelni képes jól és odaadóan. Gondolom a fejében olyankor csend van, tehát van hely, hogy befele is jöjjön valami...Nagy kincs. Egészen irigylésre méltó. Nekem figyelni nehéz. A fejemben állandó a feszültség, egy hegyről lezúduló folyóhoz hasonlít, ami felkapkod mindent ami az útjába akad és magával sodorja. Sokat kell tornázni, hogy csillapodjon a sodrás.

Tegnap beszélgettem egy barátnőmmel. Hajóskapitány, aki most indul másodszor átmenni az Atlantin, de fent a Bermudáknál ezúttal. (Igen, dicsekszem vele, mert büszke vagyok rá!) És róla meg a pasikról beszéltünk. (Mégiscsak csajok vagyunk, mi másról?!) Van egy srác, akivel évek óta nyúzzák egymást, és időnként nem beszélnek hónapokig aztán rájönnek h ez így nem mehet, merthogy ők egymásnak a nagy szerelem, cserébe egyáltalán nem bírnak békében meglenni egymással. ... Eddig ismerős, sok ilyen történet van és akkor erre azt lehet mondani, hogy fel kell nőni, meg kell érteni mire vágysz és arra találni egy partnert, akivel mindezt nyugodtan és békésen sikerül megélni. Ami így is van. Tényleg, lehet ezt sejteni, hogy egy idő után jobb dolgokra is mehet az energia, mint szivatni magad...(Nekem jó hosszú ez a folyamat, amíg végre képes leszek lassacskán arra vágyni, ami tényleg boldoggá tesz.)

De akkor azt mondta a Zs. hogy bár tudja, hogy ezzel a fiúval nem jó nekik együtt, mégiscsak az a baja,hogy érzi, hogy viszont ő az,akibe élete végéig újra meg újra képes lenne beleszeretni. 
És akkor ezen a ponton megkeveredtem és a fej irányítóközpontjában elhalványultak a fények és tüdőtájékon kaparni kezdett valami. A szám pedig bizonytalanul, torz félmosolyra biggyedt a rendszerleállás következtében, úgyhogy vettem gyorsan egy nagy levegőt és azóta nem tudtam mit gondoljak.

Mondd, te hiszel a szerelemben?

5 megjegyzés:

jé. írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
jé. írta...

ez az,amikor nem gondolkodunk, hanem érzünk..

Julie írta...

Sajnos nekem tulzottan ismeros az erzes. Ujra es ujra ugyanabba az emberbe beleszeretni, akibe nem lenne szabad, es mikor mar majdnem ugy erzem hogy most mar oke, es nem kell, es tudom hogy mi a jo nekem, akkor ujra felbukkan es en ujra ugyanugy esem vissza a verembe es ugy erzem, hogy masba sosem tudnek igy szerelmes lenni. Ez van. Kezdek megbekelni vele. Lehet hogy vannak ilyen szoros kapcsolatok amiket nem olyan egyszeru csak ugy szetszkitani, az agy racionalis iranyitokozpontja tehetetlen :)

Ago írta...

Hiszek.
Az idézet jó.
Igen, fel kell nőni. Van aki mellett felnőnek, kilépnek egy sérült magukból, vagy rendbejönnek, és nem éri meg a másik fél, hogy már együtt éljék meg a jót. Én is jártam így, velem is jártak így. Ez egy körforgás, jókor is kell jó vagy kevésbé sérült állapotban találkozni két embernek. Csak ezt illik felismerni, hogy megérdemeld a jót, amikor jókor jön.
A szerelem mi? leírhatatlan. A mély szeretet? Ami tartósabb és sokszor jobb, mint a szerelem.

http://www.youtube.com/watch?v=-_wgmypZM9A

András Hídvégi írta...

Két hete kering bennem ez a poszt (és Julie kommentje), és "nem tudom, hogy mit gondoljak". Sokszor írsz olyat, úgy, amit, ahogy már gondoltam én is, ugye, csak talán egy más szögből. De ebből most tanultam, tanulok, tanulni fogok valami újat.