2010. május 30., vasárnap

Apa vallomásai 91-ből

Egy cikk 1991-ből, amit apukámról írtak. Egy A3-mas fénymásolt lapon őrzi, nem tudom, hogy a virtuális betűk meddig keringenek még az éterben, de ha nem is marad meg sokkal tovább, mint a papírra vetett szavak, jól esik megosztani a gondolatait. Ahogy ő az apukájától, én nagyrészt tőle kaptam a szemüveget, amin keresztül a világot szemlélem.

„Már sokadszor lapozom át jegyzeteimet, próbálom felidézni a késő estébe nyúló beszélgetést, amelyen annyi mindenről szó esett. Sportról és nyelvekről, filmekről és sakkról, ufókról és parapszichológiáról de természetesen legtöbbet a pedagógiáról. Talán mindezekről írnom kellene, mégsem teszem. Mert az ember nem láttat valamit jobban azzal, ha például bemutatja mi a gyökér, a törzs, az ág, levél, ahelyett, hogy azt mondaná: gyümölcsfa. Király Attiláról sem lehet úgy beszélni, mint a sportemberről, a filmbarátról vagy több nyelv tudójáról. Mert ezek a közös eredőjű dolgok egységet alkotnak benne és ezek teszik azzá, aki. De hát ki is ő? Erről vall ebben a kissé rendhagyó portréban, végig saját szavaival, melyek tanítványai szerint egyek tetteivel. A Kun Béla Gimnázium 33 esztendős testnevelés-orosz szakos tanára négy általa igen fontosnak tartott idézetet mutatott nekem. Induljon hát közülük az elsővel a vallomás.

„A GYERMEK ELSŐ TANÍTÓJA A SZÜLŐ KELL, HOGY LEGYEN!”(zsidó törvény)

Azt hiszem, meghatározó az életemben annak szomorú indulása. Hogy édesanyám meghalt, amikor én születtem. Pedig milyen sokat adhatott volna a gyerekeknek! Úgy érzem, hogy helyette nekem is adni kell…Apám, az erdélyi Székely Király Sándor amikor világra jöttem már 48 éves volt, tele élettapasztalattal, bölcsességgel. Pék volt a szakmája, de ő keltette fel bennem a tudás iránti igényt. A példaképem máig ő, a szellemileg mindig éhes. Mert amikor megszerezte a számára létbiztonságot jelentő szakmát, rögtön tanulni kezdett a maga örömére, nyelveket, zenét…És rengeteget olvasott. Nagyon sok embernél sajnos ez fordítva van. A tanulás célját csak a szakma megszerzésében látják, s amint ezen túlvannak, végleg leteszik kezükből a könyveket. Apám – akinek szájából soha nem hallottam durva szót, s aki mindig nyitott ajtó mögött aludt – nevelte belém azt is, hogy az emberekben bízni kell, s hogy ne veszítsem el soha lelkem derűjét. Saját példájával ő tanított arra is, hogy legyen az ember munkája bármi, tegye azt felelősséggel, a tökéletességre törekedve. Ezért tapasztalom szomorúan, hogy sok gyereket nem azért küldenek szakmunkásképzőbe, hogy abban a szakmában majd tökéleteset alkot, hanem mert másra tökéletlen. Apámtól örököltem világnézetemet is. Benne, aki zsidók közt nőtt fel, nem volt semmiféle felekezeti vagy egyéb előítélet, mindig csak azt nézte ki milyen fokon tud ember lenni. Első politikai ismeretemet is a az ő bölcs szűrőjén keresztül kaptam. Megjárta a Don-kanyart, volt kitelepített, megélte, hogy amikor elvették tőle a pékségét, azt az embert tették meg vezetőnek, akit a legnehezebben tudott megtanítani a szakma fortélyaira. S ahogy ma figyelem a változásokat, látom, hogy jó pár ember esetében igazolódtak apám szavai: olykor a legnagyobb nyilasból lesz a legnagyobb kommunista.

„….EGY ÉRETT EMBER SZENVEDÉLYES VISZONYA EGY ALAKULÓ EMBERHEZ,MÉGPEDIG AZ UTÓBBI KEDVÉÉRT, AZÉRT, HOGY AZ A MAGA ÉLETÉHEZ ÉS FORMÁJÁHOZ ELJUSSON„ (Hermann Nohl)

Első tanítóm, az apám után gimnáziumi – ezt is szülőfalumban, Zalaszentgróton végeztem – magyar-olasz tanárom tette rám a legnagyobb hatást. Olyan ember volt ő, akinek a dolgai szintén példa értékűek lettek a számomra. Így ha egy könyvről meélt, elolvastam, ha filmklubba ment, én is beiratkoztam. Nem azért, hogy utánozzam, hogy én ő legyek, hanem, hogy segítségével magam lehessek.
Tanárként én is ehhez próbálom hozzásegíteni az összes gyereket. És nem azzal, hogy azt akarom, biflázzon be valamit – hiszen pl a matematikát előbb-utóbb úgyis elfelejti az ember – hanem, hogy a tanulás folyamatában találjon meg olyat, ami egy életre építő lehet. Vallom, hogy minden tantárgy abban segít, hogy az ember megtalálja, miben jó az a gyerek és ezt tudatosítsa, erősítse, míg egy másik tárgyat tanító azt, amit ő látott meg ugyanabban a tanulóban.
Mindenkiben keresni kell a tehetséget, ami azonban a mai iskolákban sajnos legtöbbször korlátok közé kerül. Mintha itt átlagembereket akarnának neveltetni. Mert itt nem igazi érték az, ha valaki mondjuk zseniálisan rajzol, hiszen további pályafutását elvágva, vagy legalább megnehezítve, nyugodt lélekkel megbuktatják más tárgyakból. Én ezt elfogadhatatlannak tartom. Ott van például az egyik sakkozó Polgár lány, aki 4 évesen 40 éves férfiakkal ült le játszani, hiszen a sakk területén azonos szinten voltak. A mai iskolának nem fontos, hogy melyik gyereknek miben, hol a szintje, hol fejlődhet igazán. Nálunk nem lehet beültetni az ötödikes nyelvzsenit a nyolcadikos órájára, hanem kezdje ő is újra a többiekkel az abc-nél…

„CSAK ATTÓL TANULUNK, AKIT SZERETÜNK” (Goethe)

Én azt hiszem, felnőtteket nem lehet nevelni. Ők már foggal-körömmel ragaszkodnak a maguk hibáihoz, s megpróbálják azokat ráerőltetni a másikra. De a gyerekben még ott a lehetőség, hogy mint tanár, szépre, jóra, értékesre nyithassam a szemét, s kötelességem is ezt tenni, hittel, türelemmel, emberszeretettel. És igenis az is fontos számomra, hogy a gyerekek is szeressenek. Nem, nem azzal, hogy ezt ki is mondják, de érezzem, sugározzon belőlük. Azzal például, hogy el is gondolkodnak azon, amit mondok. Azzal, hogy nem csak megtanulják, hogy ez a dolog szép, de nem mennek el mellette később az utcán. Azzal, hogy egy idézet ne csak azért tetsszen nekik, mert Thomas Mann mondta, de vegyék azt is észre, hogy társuk ennek ismerete nélkül is ugyanazt az értékes gondolatot fejtette ki. Nagyon hiszek a gyerekeknek és nagyon hiszek bennük. Igaz, néha érnek cslódások, és ilyenkor szomorú vagyok. De keresem az okokat, mert fontosnak tartom tudni, miért él vissza a bizalommal valaki.

A nevelőmunka nem mérhető és eredménye is csak hosszú idő után látszik meg. De azt tudom, hogy nem továbbélni akarok a tanítványaimban –ahogy a saját kislányomban, kisfiamban sem – hiszen nem én vagyok a fontos, hanem ők. Az én teendőm csak annyi, hogy magukra találni segítsem őket. Az „elégtétel” szót sem szeretem, mert soha nem azért adtam, hogy visszakapjak…

„ÓH ISTEN! HA AKARSZ MEGMENTHETSZ, HA AKARSZ ELPUSZTÍTHATSZ. DE BÁRMIT AKARSZ, ÉN ÚGY KORMÁNYZOM A HAJÓMAT, AHOGY KELL.”(Michael De Montaigne)

Agresszív nem vagyok, de az igazságtalan dolgokat nem tudom szó nélkül hagyni. Ezért is jöttünk el feleségemmel Balatonfőkajárról, ahol főiskola utáni első két évünket tanítottuk. Ott a nekünk ígért lakásba a tanácselnök lányát költöztették, s bennünket az öregek napközijének egyik szobájába dugtak be, de egyéb módon is igyekeztek megismertetni velünk a szocialista valóságot…Komlót. 1981-ben költöztünk ide – nehezen szoktam meg, de mára már emberi kapcsolataim mind idekötnek. A kenderföldi iskolában kezdtem majd egy évet töltöttem a tanács sportosztályán. Hogy miért hagytam el egy időre a pályát? Mert szép, új feladatot láttam magam előtt és hittem, hogy a város számára valami hasznosat tehetek sportvonalon. De olyan falakba ütköztem, hogy csak egy vágyam volt: vissza, tanítani! Azóta nyugodtabb vizeken hajózok, s igyekszem úgy kormányozni, ahogy nekem kell. Politizálással nem foglalkoztam és nem foglalkozom, bár az eseményeket figyelemmel kísérem. Sajnos változást nem érzékelek, mert úgy látom, a régi apparátus ügyesen átmentette magát. De hát az én feladatom a nevelés, ebben törekszem az általam elérhető legtökéletesebbre. Most ugyan szűkebb lesz a területem, mert eldöntöttem, hogy jövő évtől oroszt már nem tanítok, de azt hiszem, ha az ember adni akar valamit, mindig megtalálja a módját, mikor és hogyan tegye…”

Nincsenek megjegyzések: