A reggeli dícsérete

Vannak napok, amikor felébredek és hirtelen nem jut eszembe semmi, ami aznapra értelmet ad az életemnek. Akkor elkezdek kétségbeesetten kutatni a fejemben valami ötlet után. Hátha eszembe jut AZ a valami, amit csinálnom kell ahhoz, hogy jól legyek...aztán eszembe jut, hogy jesszus, mit szorongok ezen és sietve emlékeztetem magam arra, amit már megtanultam. Hogy nem kell nagy dolgokra gondolnom. Csak meg kell mozdulnom és megtennem az első lépést.
És szerencsére ott van mindig az a bizonyos első dolog, amit gondolkodás nélkül csinálhatok és emlékezetből tudom, hogy azután minden rendben lesz. Csak fel kell szépen kelni. Kimenni wc-re, aztán beállni a zuhany alá, megmosni a fogam miközben zuhog rám a forró víz. Ilyenkor hagyni, hogy elinduljon az agyam kreatívabb fele és a sok gondolat szabadon áramoljon a gőzben. Egy kis énekléssel felébreszteni a hangszálakat, felöltözni (ezt a lépést a fekete szín totális uralma óta nem gondolkodom túl), betenni valami kellemes reggelindító zenét és közben elkészíteni a reggelimet. Zabpehely, zabkorpa a joghurtba, rá egy kis méz. Feltenni a kotyogósba a kávét, tejet melegíteni. Meginni a tejeskávémat (egy ideje újra a nagy IKEA-s üvegpohárból (amiről mindig eszembe jut Ádám, de már nem szomorodom el tőle). A szobámban leülök a piros kanapéra. Bekanalazom a joghurtom, megiszom a tejeskávém. Lassan. Hosszan reggelizek. Ekkorra már működök. Megtelek életerővel. Értékelni kezdem, hogy vagyok. Hogy élek. Hogy van módom nyugodtan elfogyasztani a reggeli kávémat. Különösen szeretem a napfényes reggeleket. Tervet készítek a fejemben. És innen már megy minden, ahogy mennie kell. Hagyom az életet átfolyni a lelkemen. Ez a reggeli rutin segít nap, mint nap elindulni.
Arra gondolok, hogy az élet egészét tekintve sem nagyobb feladat a boldogság. Csak az ilyen reggelikhez hasonló apróságok, ezek a kis lépések kellenek hozzá.