2009. december 15., kedd

Don't stop won't stop! Sure?


Vannak időszakok, amikor eszement tempóval rohanunk előre. Mintha az egész univerzum energiakészletével gazdálkodhatnánk. Engem is gyakran elkap a gépszíj...

Nehéz ilyenkor belátni, hogy az ember, legyen akármilyen erős, csak egy ember, és megvannak a határai. Ilyen határ a test, a lélek és a szellem egyensúlyának ősi igénye. Ha ez az egyensúly felborul, abból előbb vagy utóbb baj lesz.
Általában betegség formájában jelez a test. Amit lehet fájdalomcsillapítókkal és egyéb gyógyszerekkel kezelni (vagyis a jeleket elnyomni), de érdemesebb figyelni mit üzen a test és alárendelni magad ennek.
Íme a lábtörés üzenete: Néha meg kell állni és feltenni magunknak néhány kérdést. Aztán folytatni. Lépésről lépésre haladva. Megálltam, mert nem volt más választásom. Haladni csak lépésről lépésre tudok, hiszen a gyógyulás lassú folyamat. Az izmok elgyengülnek, lassan lehet őket újra formába hozni.

Épp most hallottam ezt az indián mondást (nem pontosan idézem, de valahogy így hangzik):
"Megállok pihenni a nagy utazásban, hogy a lelkem is utolérjen."
Érdekes, hogy éppen az Indiánokat és kulturájukat kiiírtó amerikaiak azok, akik a legerősebb tempót diktálják munkában, fejlődésben és fogyasztásban. (És nem véletlen, hogy az ő társadalmukban fogy a legtöbb antidepresszáns.)
A sztárság is az amerikaiak "betegsége". A klasszikus sztárbetegség ahogy én látom - a hirtelen jött sikert nem tudja belső meggyőződéssel kiegyenlíteni az ember. Megbomlik a külső belső egyensúly. Így történik meg az, hogy kialakul egy önbizalom vákum (Nem vagyok olyan jó, mint amennyire annak hisznek.) És az ünnepelt igyekszik aztán befelé a külső visszajelzések alapján felépíteni magában azt az énképet, amire a külvilág reflektál. És már tekeredik is az ördög köre...
Gondolatindító csemege megálláshoz Seth Godin mai postjából:
Who are you trying to please? (vagyis kinek szeretnél megfelelni?)

Nincsenek megjegyzések: