2009. szeptember 2., szerda

Ez a szerencse, nem a lottó ötös

És hopp, éppen elérem a villamost Budán.
Egy sugárzó arcú, idős néni rámnéz, mosolyog, miközben ezt mondja: "Látja kedves, ez a szerencse, nem a lottó ötös!". Visszamosolygok, nem állom meg, hogy megjegyezzem, kedvesen és fiatalon mosolyognak a nagy kék szemei. Elmeséli, hogy 84 éves. Meglepődöm. Nem tűnik annyinak, a szeme nagyon is fiatalnak tűnik. Mintha a tekintetét nem nehezítette volna el az élet súlya.
Erre gondolok, amikor mesélni kezdi: "Hmmm, pedig éppen 3 hónapja halt meg a férjem. 60 év házasság után. Nagyon szerettük egymást. Soha, egyszer sem veszekedtünk. A 60 év alatt még annyit sem mondtunk egymásnak, hogy buta!" Hallgatom. Nézem. A hangja még így is derűs. Szomorúság szökik a szemébe, ahogyan erről mesél, de nem keserűség. Csak egy kis szomorúság. Aztán újra megcsillan a szeme, arról mesél, milyen nagy ajándék volt a férje. Dícsérem, bizonyosan jól választott.
Hogyan tötént?-kérdezem. "Az osztálytársam lépcsőházában lakott. Amikor délutánonként felmentem hozzá, mindig félrehúztam a függönyt és onnan lestem, amikor megjelent a lépcsőházban. Olyan szép volt a Józsi, ahogyan felfutott a lépcsőn. Mindig arra gondoltam, hogy egyszer ő lesz a férjem. Ezt kívántam magunknak. És 6 év múlva ő lett a férjem."

Miután leszállt még visszanézett. Megkereste a tekintetem, megtalált. Mosolygott és integetett. Visszaintegettem. Arra gondoltam, egy ilyen szép találkozás az igazi szerencse, nem a lottó ötös.

Nincsenek megjegyzések: