2009. szeptember 7., hétfő

Contact

photo by fioralba on flickr

Harmadszor kostoltam bele a Trafó kortárs táncmaratonon a különféle modern tánc stílusokba. Nincs táncos előképzettségem, inkább az érzést, a filozófiát keresem a mozgások mögött. Így még jobban értem, és élvezem az előadásokat.
A testtudat, a test, a lélek és a szellem egységének filozófiája, amit a jóga tanít, elég jó alap. Ezek a táncformák is (többek között) erre építenek. A testünk középpontjának megtalálása a lényeg. A test rugalmassága, a dinamika, a technika mozgat. Erre épül minden, amiből művészet, önkifejezés kerekedik a színpadon.
A kontakt tánc hatalmas élmény volt megint. A filozófiája különösen. A lényeg a kapcsolat a táncosok között. A kapcsolatban mindkét fél mozgásban van. A kapcsolat fennmaradását a két fél dinamikája biztosítja. Az egyik eldől, a másik megtámasztja. Ha az egyik fölékerekedik, a másik alámerül, majd fordul a helyzet. Ha az egyik dől, a másik támasztékot ad, de nem markol, s nem kapaszkodik. Ha nem adod a teljes súlyod a kapcsolatba, megszűnik a dinamika, így a másik nem bír mozgatni és tovább mozdulni. Így a mozgás megakad. A kapcsolat nem fejlődik.
Az előadók közül Ladjánszki Márta művészete lett a kedvencem. A testének minden része fölött elképesztő kontrollal bír. A tánca a mozgás tökéletességének ünnepe.

1 megjegyzés:

Ago írta...

Ismerek pár olyan embert, akinek ezt el kellene olvasni. Kérdés, hogy mindig, mindenki bele akar-e adni a "táncba" mindent, azaz tényleg akarja-e a kapcsolatot. Ha akarja akkor viszont tényleg így kell csinálni. Volt, talán még nem is olyan régen, hogy én a támasz adása után megbillentem, de mivel nem volt ott a másik, hogy támaszt adjon, nem a legjobb megoldást választottam. Kapaszkodtam, viszont a másik ettől "megijedhet" vagy azt mondja, "úristen, belém marnak, nem hagynak élni". Ki kellett volna tennem a kezem, hogy a földre esésnél megfogjam magam és ha feltápászkodom akkor elgondolkodjam: ha a másik nem képes fogni, akkor tényleg megtett-e mindent. A tényen nem változtat, de tanulságnak talán jó. Még nem is kell haragudni a másikra, ha azt mondja, bocs, de nem tudtam támaszt adni, nem voltam képes rá, mert nem hittem, hogy én erre képes vagyok. Van amikor ennyiről van szó. Akkor lehet megpróbálni megint, hiszen ez is, mint minden, edzések sorozata. Talán ezzel ki lehetne egészíteni az írást magában annak, aki elolvassa a bejegyzést.

"Ha az egyik dől, a másik támasztékot ad, de nem markol, s nem kapaszkodik. Ha nem adod a teljes súlyod a kapcsolatba, megszűnik a dinamika, így a másik nem bír mozgatni és tovább mozdulni. Így a mozgás megakad. A kapcsolat nem fejlődik."