Reál szürreál

Vajon el tudnám-e mesélni mi van velem?

Van egy naplóm. A4-es forma, még NYC-ben vettem egy itt a WAMP-hoz hasonlatos kis vásáron. A srác, aki árulta a saját fotóiból csinált szép kis borítókat puha, selymes tapintású textílára nyomva. Rajta kék ég, keresztül kasul villanyvezetékek, azokon összekötve cipőfüzőjüknél mindenféle elnyűtt, amerikai sportcipők. Belül fehér lapok. Ennek (és elődeinek sok sok éve) már az a feladata, hogy a gyorsan halványuló emlékeimet pontosan rögzítse. Igyekszem minden irodalmiságot mellőzve tényeket dokumentálni benne. És van ez a másik naplószerűm itt. Publikus, bárki olvashatja. Ide inkább érzések kerülnek, amik a történések mentén lecsapódnak bennem. Gondolatok, meg minden egyéb, ami átsuhan a fejemen, vagy ami szembejön velem.

Az a különleges helyzet állt most elő, hogy annyi a történés, hogy nem győzöm dokumentálni. Közben pedig olyan kis csendes, bajusz alatt mosolygós a lecsapódás, amit a jelen hevében meg sem tudok fogalmazni. Csapdába estem a papír és a blogspot fehér lapjai között.

Íme hát, a pillanat valósága maga: életem első igazi virágai, amiket gondozni kell. Egy pozsgás kis hetyke növényke, (call her Pozsi) Nutitól egyenesen. Imád itt lenni! És jelenem legfrissebb manufesztumai: egy kis Csángó népzene elalvás előtt a Tilosból és a francia erkélyemen 2 láda csodaszép, rózsaszín muskátli. Na meg átültetve vágyaim netovábbja, egy igazi aloe vera is, kis husos, tüskés leveleivel. Ajándékba. Nekem. Figyelmességből. Köszönet, mosoly, sokbódogság, szépálmok.