2009. március 25., szerda

És mennyi szerelem

Madách színház nem a kedvencem, de jól esett ez a darab.



Az előadás végén a mosdóban a záródal szólt, tisztábban jöttek a szavai. Valami olyasmiről, hogy sok szerelem lángja aludt már ki a szívünkben és hogy nem szabad rossz érzéssel elválni, mert utólag úgyis mindegy. És, hogy szerelem jön, megy. Persze ennél lényegesen szebben megfogalmazva mindez.

Kicsit azért rémisztő ez a beletörődő egykedvű felnőttség. Játszmák, álcák, szerepek. Semmi naív őszínteség, semmi vak hit. Mintha a kapcsolatommal együtt belőlem is eltűnt volna ez az érzés. Nagyon hiányzik.

Eltűnődtem, hogy lehet-e máshogy elválni valakitől akinek még mindig hiányzik az illata, mint ahogyan nekünk "sikerült". Elvágólag és haraggal. Remélem, hogy az életben nem egy igaz szerelmünk van, s annak a sok belemagyarázásnak van valami kis igazsága, amit azért szugeráltam magamba, hogy ne fájjon annyira, hogy elveszítettem valamit ami talán sosem volt az enyém, és aminek még az emléke is összetört.

Fel kell nőni, kétségtelen. Nem menekülhetek az önsajnálatba, nem várhatom senkitől, hogy megvigasztaljon s legfőképp nem, hogy magam helyett is szeressen.

Remélem, hogy egy új szerelem képes újra erős érzéseket ébreszteni, aminek nyomában jár az őszinteség, és a naív, elvakult hit, hogy igazit találtam.

Nincsenek megjegyzések: