2008. november 4., kedd

Elégia


60 körül a férfi, okos, intelligens, kifinomult. Már sokmindent megélt, sokmindent tud, keveset vár. Előad, tanít. Magabiztos. Öregszik. Csábítást keresett ezúttal is, önigazolást, fiatal életenergiát amikor rátalált tanítványára. Mit kapott? A fiatal Consuelo szerelmét. Elfogadta? Nem. Vágyott rá? Igen (de mire rájött már késő volt). Gyávaság, önzés, félelmek. Egy elmulasztott lehetőség a férfi szemszögéből.


Irigylésreméltó a filmben Penelope Cruz ereje, amivel úrrá lesz saját érzelmén és elfordul amikor megérzi a gyávaságot és az önzést. Nekem nem sikerült.

Mindenkinek megvan a saját szakítás története. Minenki máshogy éli meg és mindenki máshogy meséli. Van, aki átsiklik rajta, kiheveri, így vagy úgy fájdalomcsillapít. Van aki soha nem lesz igazán túl rajta. Van aki csak magát látja, van aki a másikat, van aki semmit nem, van aki nem is akar látni. Van, aki dühös, van aki bosszút forral. Van aki lemondó, van aki önáltató.

Nekem simán csak kitép egy darabot a szívemből és a nagy nyers seb ott vérzik még sokáig, mint amikor kihúzzák a fogadat és bár tudod jól, hogy az a fog romlott volt és csak fájdalmat okozott ha használni akartad, vagy éppen rossz helyen volt és haszontalan volt, mégis hiányzik onnan. Ott marad a helye.





Nincsenek megjegyzések: