Sí-hó Kreischberg-Murau
Újabb síeléssel töltött hét. Kaprun után Kreischbergen. Nagyon szerencsés vagyok. A szüleimnek köszönhetően azóta síelek, amióta stabilan járni tudok...kb. Imádom, szeretem. Kikapcsol, megnyugtat, felszabadít. Bár nem vagyok sebességmániás, kifejezetten nem szeretek pl. autóval gyorsan menni, a pályákon imádom a sebességet. Szeretem érezni ahogyan a testem súlytalanná válik ahogy átadom magam a léceim éleinek és a havas lejtőknek. Biztonságban vagyok a léceken, a hegyek, a hó, a friss levegő az én közegem.
Anya zsinórban 17. éve szervez csapatot. (Általában évente 50-100 embert visz így el, és TANÍTunk meg síelni.). Igazi családi vállalkozás ez. Persze a vállalkozás itt nem gazdasági értelemben használt fogalom. Csapatmunka. Oktatunk mindahányan.
(Én idén ellógtam ezt, arra hivatkozva, hogy végre megtanulok snowboardozni. Jelentem, nem sikerült letennem a léceket. Egy órára az utolsó nap. Béreltem egy boardot, de annyira frusztrált, hogy a lábaim nem mozognak külön külön, hogy abbahagytam. Visszaálltam a síre és még utoljára csúsztam néhányat!)
Szóval aki velünk jön síelni az úgy megy haza, hogy stabilan csúszik, kanyarodik és megáll. A haladók mindig egy kicsit jobbak lesznek, aki meg nagyon jól megy, annak is csiszoljuk a technikáját.Vannak a csapatban, akik a kezdetektől velünk síelnek.
Az irigykedőknek üzenem, a síelés nem pénz kérdés…van a csapatban egy suszter, aki álmodozott arról, hogy egyszer síelni indul. Pénze nem volt rá. Azután döntött. Lemondott a dohányzásról és a cigik árát szépen félretette. 3 évvel ezelőtt ebből jött el először velünk síelni. Azóta nem hagy ki egyetlen túrát sem.
Megjegyzések