Lépésről lépésre
Tologatjuk, halmozzuk a megoldatlanságot. Egyre ellentmondásosabb, „lazább, szabadabb” szituációkba kerülünk…kerítjük magunkat. Így takargatunk, érzéstelenítünk.
Aztán elkopik a takaró, kilyukad, ellopják, vagy csak bökni kezd és lerúgjuk magunkról mielőtt megfulladnánk...
És akkor ott állunk csupaszon azzal a sok mindennel, amit takargattunk és nem bírjuk nézni sem. És meztelenek vagyunk. És akkor minden és mindenki csodálkozik és visszajelez. Őrjítően valós és valótlan dolgokat. Szeretetteleneket. És még az is mind belőlünk jön. Mindenkit kizárunk és mindenki kizár. És a legegyszerűbb kapcsolatra is képtelenek vagyunk, holott csak arra van szükségünk. De előbb magunkkal kell rendezni a sorainkat és meghozni a döntéseket, elfogadni a határainkat és azokon belül megtanulni szabadon élni.
És rájönni, hogy fontosak a barátok, az emberi kapcsolatok, merthogy végülis csak emberek vagyunk mindenképpen. Meg, hogy bizonyos dolgokat elveszítünk, más dolgok a miénk lesznek épp csak azok, amikre tiszta szívünkből vágyunk.
Megjegyzések