Arany fény

Egyensúlyra törekszem minden körülmények között. Azért bírok akkorákat lendülni minden irányba, hogy biztosabban visszataláljak középre. Lételemem az egyensúly. Annyira érzékenyen reagálok minden hatásra, ami kimozdít, hogy kénytelen vagyok tartani magam a világ íratlan törvényeihez. Minden kilengés később hatalmasat üt vissza. (Biztos vagyok benne, hogy ez egyetemes törvénye a világnak, érdemes számba venni a motivációinkat mielőtt meghozzuk - akár tudat alatt - súlyos döntéseinket.)

Megéreztem a saját egyensúlyomban rejlő erőt. Borzasztó jó érzés. Megnyugtat, melegséggel tölt el, és ami a legfontosabb, ez az érzés mutat utat a boldogsághoz. Eben az állapotomban képes vagyok megélni az adott pillanatomat a maga teljességében, érzem, hogy eggyé válok a mindenséggel. Semmi sem elhatárolható, definiálható, vagy kategorizálható. Ilyenkor valódi nyugalmat érzek.

(Itt hadd ajánljam a TED-ről Mathieu Ricard: Patterns of happiness című előadását, amiben röviden összefoglalva arról beszél, hogy a boldogság egy állapot, ami tudatossággal megélhető. Ezek szerint a boldogság is fegyelem kérdése...)

Van viszont olyan is, amikor érzem, hogy ebbe az egyensúlyomba valaki tudatalatt belemászik. Érzem, hogy olyan erőhatások kerülnek az életem erőterébe, amik arra irányulnak, hogy ezt a békét megzavarják bennem. Tele leszek negatív gondolatokkal, agressziót érzek, képekben megjelenik előttem a "rontás szelleme". Azt is tudom sokszor kitől jön a rontás. (Egyszerűen a semmiből megjelenik a fejemben az illető gondolata.)

(Különös, hogy ilyenkor utólag eszembe jut az a ciprusi néni, aki egy nagy szeptemberi vihar után a tengerparton mellém keveredett és erről beszélt nekem...Arra figyelmeztetett, hogy jobban rejtsem el magam, mert könnyű prédája vagyok az energiavámpíroknak, a rontást hozó gonosz erőknek...akkor nem értettem, mára pontosan értem miről beszélt.)

Azoknak, akiknek ez a téma túl meredek, nem szerenék magyarázatot adni arra, hogy a megérzéseim valósak-e, vagy az agyammal van esetleg valami gond. A megérzéseimben, az érzéseimben hiszek. Semmi másban. Mert elég tisztának érzem magam ahhoz, hogy az élet a maga végeláthatatlan dimenzióival az időtől és tértől függetlenül áramoljon át rajtam. Hiszek a bennem lakozó istenben.

Egyszer azt a tanácsot kaptam, ha érzem a rontást, vonjam be magam aranyfénnyel!

Most is ezt teszem. Imádkozom, hogy a rossz gondolatok elhagyjanak.

Egy dolog változott. Mára hiszek annyira magamban, hogy különbséget tudjak tenni az engem ért hatások között. És ilyen módon tudom, hogy mikor ér valós támadás. (hű,ez komoly szó...) Tudom, hogy mi ellen kell védenem magam. Az eszközöket pedig minden helyzetben igyekszem helyesen megválasztani. Már nem félek.

Itt egy érdekes link a fekete mágiáról: Forrás