zuango mesék

Hangzott a bírálat. “De. Mást sem csinálok.” Feleltem. És ez az egészben a legrosszabb nekem (is). Hogy nem tudok mást csinálni, mert jeleznem kell, hogy ami és ahogy van az nekem nem élhető. Mivel neki “nem volt baja”, ezért minden úgy maradt minden hajmeresztő helyzet után, ahogy volt. Részéről nem volt vita, megbeszélés, megértés, bocsánatkérés, változtatási szándék és annak megbeszélt lépései. Soha semminek nem volt következménye. Így tanulta otthon, neki otthonos volt a passzív agresszió, a napokig egymás hátát nézés, a szeretetmegvonás, a csenddel verés, a konfliktus kerülés stb. Így valószínűleg eleinte nem is értette mi bajom. Csak várnom kellett volna amikor valami nem működött, majd elmúlik... Én meg “cseszegettem” , megoldásokat kerestem kapcsolatgyilkos problémákra, jeleztem mindenféle elképzelhető és végül fel nem vállalható formában, ő pedig hátat fordítva “tűrte”.  Az együtt töltött idő alatt olyan dolgokat kényszerültem a normalitásom részévé tenni a viszonylagos ...

"Bűnt követ el az ember akkor, ha értelmetlen szenvedést okoz másoknak, vagy nem csillapít szenvedést, amikor módja lenne rá." Popper Péter Jóra való restség. Szemet huny, hátat fordít. Nem bánt...“Én nem mondtam semmit. Én nem csináltam semmit.”... A passzív agresszív ember a legsunyibb bántalmazó. Ő az, aki látszólag nem csinál semmit. Rá nem lehet mutogatni, hisz ő ott sem volt. Akkor sem, amikor annyi lett volna a dolga, hogy ott legyen. Hogy tegyen valamit. Hogy mondjon valamit. Nem vállalja fel a véleményét, maximum pofát vág, majd letagadja. Csenddel ver szavak helyett. Betart, bedobja a csendes gyilkos energiát azután hátat fordít. Bármikor felmenti magát, és ott állsz a megéléseddel, tök egyedül, és bizonyítékok híján egy idő után magad is megkérdőjelezve saját magad. 

Zsigerileg üvölt minden sejtem, amikor a világ legszemtelenebb embere ezt mondja nekem, miután két lábbal gázol át minden - tisztán kommunikált - határomon. És mégis szavak híján csak valami elemi düh marad egy ilyen mondat után és a tehetetlenség, hogy hát mihez kezdjek egy ilyen mondattal önmagát felmentő határsértővel? “- Ha szeretsz fogadj el olyannak, amilyen vagyok! - Rendben. Szeretlek. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. De nem szeretnék veled élni.” Nem érti. Alább egy jó írás a témában: “ELFOGADÁS VAGY ELVISELÉS? (Sárvári György) Téveszmék ütközőpontján Engem sokáig tartott fogságban egy téveszme: a tolerancia pozitív dolog, aki toleráns mások viselkedése iránt, az jó ember. Nem számít, mit érzel belülről, csak légy toleráns, elfogadó és békés, azaz nyomd el a belső ellenérzéseidet és fogadd el a másikat vagy a helyzetet olyannak, amilyen. Sokáig tartott, amíg felismertem, hogy a tolerancia önmagában nem pozitív tulajdonság, hanem sokkal inkább megfelelni akarás. A tolerancia ...

"- Eljössz?  - NEM.  - Miért?  - Mert nincs kedvem."... Mennyi dráma bújkál ma ebben a néhány rövid mondatban. És mégis csak azt tudom mondani, hogy nincsen kedvem. Mert ez az igazságom. Sajnálom, ha nehéz ezt most elviselni. ... A BŰNTUDAT SZÉPSÉGE (Jeff Foster, Nagy Judit fordítása) „Amikor NEMET mondasz, amikor határokat húzol, bűntudatot érezhetsz. Nagyszerű. Érezd! És akkor is mondj NEMET. Akkor is húzz határokat. És mondd ki a legmélyebb igazságod. Bűntudatot érezni nem is olyan rossz, amikor ezt a tapasztalatot kíváncsi tudatossággal itatod át. Tartsd meg a "bűntudatot érzőt" a karjaidban. Adj neki teret. Lélegezz bele a kényelmetlenségbe. Engedd, hogy egy kicsit "rosszul" érezze magát. És akkor is mondd ki az igazságod. Akkor is mondj NEMET. Akkor is húzz határokat. Azért mondasz néha IGENT, hogy elkerüld a bűntudat fájdalmát, ugye? Figyelmen kívül hagyod a saját határaidat, hogy megúszd a kényelmetlenséget. De a fájdalom viselhető. Túlélhető. A bű...

Vannak a lelkiismeretesek, akik mindent jól vagy még jobban szeretnek csinálni, akiknek kell a nyugodt alváshoz, hogy a nap végén rend legyen, hogy a kis képzeletbeli listájukon az aznapi teendők végére pipa került, ami meg nem fért bele, az szépen terv szerint elő van készítve a holnapi napra, tudatosítva, a holnapi listát, hogy az elme zakatolása meg ne zavarja az éjszaka csendjét. Hívjuk őket a Tücsök és a Hangya meséje alapján szorgos hangyáknak.  Vannak, akiknek majdnem mindegy, hogy esik, vagy puffan az élet. Nem izgatják magukat, jól tudják, hogy a feladatok megvárnak, sőt, ha ők kitartóbban várnak, mint a feladatok, akkor a legtöbbjük el is tűnik szépen. Vagy azért, mert valaki megcsinálta őket, vagy mert már aktualitásukat vesztették, és hát akkor meg mit van mit tenni, széttárják a kezüket, hogy így jártunk.. ez nem jött össze. Majdcsak lesz valahogy, hiszen mindig megoldódnak a dolgok valahogy. (!) Legyenek ők a meséből ismert tücskök. Két megkérdőjelezhetetlenül érvény...

Délia írása óta vakarózik bennem ez a szó, hogy értelmiség. Én is bele tartozom, hiszen egy doboznyi papírom gyűlt össze az évek során, mégsem szeretem ezt a megkülönböztetést.  Értelmiségi. Mert diplomája van? Mi teszi az embert értelmiségivé? Valamikor kb 5 évvel ezelőtt kezdődött, hogy idealizálni kezdtem azokat az embereket, akiket nem a diplomájukért szeretünk.  ...(Valami elmaradt kamaszlázadás lehetett ez, vagy nem tudom. Mintha azt akartam volna bizonyítani, hogy csak a szív számít és ellenzem az intellektuális fasizmust. Hogy én vagyok az álruhába öltözött Mátyás Király és nem vagyok sznob.) Aztán arra jutottam, hogy a diploma tényleg nem jelent semmit. Attól, hogy valakinek van, még simán lehet igazi ... (gombafajta).  És van barátom, aki diploma nélkül, egyszerűen él és közben végtelenségig tudunk beszélgetni arról a tapasztalati tudásról, aminek az illető bizony utána is olvasott. Konklúzióm, hogy tényleg nem tartom kiváltságosnak a kasztként emlegetett értelm...

Szikra. A szellem szikrája. úgy tűnik nagy szárazság idején elég egyetlen szikra, hogy lángra gyújtsa a szomjazó szellemet.  Hajnali 4 órakor keltem szoptatni. Ma 7 hónapos a kislányom. Aztán nem tudtam visszaaludni. (Hajnali ember vagyok. 4.45-kor születtem és amúgy is. Amióta az eszemet tudom, a szellem bennem a hajnali órákban olyan erővel forgolódik bennem, hogy legtöbbször nem hagy aludni.)  A takaró alatt (nehogy felébresszem a mellettem szuszogó kislányomat), a telefonomon olvastam Délia új blogjának írásait. Tegnap írt, hogy nézzek rá ha van időm. Itt volt hát az idő!  Szépen elkapott már a blogjának a beköszöntője aztán megettem a bejegyzéseket is, egyiket a másik után. Olyan írások voltak ezek, amik nem hagytak tovább feküdni. Megmozdították a lelkem, a szellemem és a testem is. Felkeltem, kiosontam a hálóból, felcsaptam a laptopom és beütöttem ezt a régi régi oldalt, hogy zuangomesék. Megvan! És be tudok lépni (halleluja, valahogy amúgy a jelszavak nem abarátai...