zuango mesék

Larnaca reptér. Egy óra múlva nyitják a kapukat. Kóvájgok a parfümök között, kiszúrom Tom Ford Oud Woodját és magamra fújom. Egészen pontosan a bal alkarom belsejére. A bőröm lassan magáévá teszi ezt a füstös, fűszeres illatot és párologni kezd. Le kell ülnöm akkorákat dobban a szívem. Azt hittem a zöldeskék szeme meg a csodálatos teste  vonzotta minden porcikámat a fiúhoz, akivel néhány napnyi rózsaszín köd  jutott m ielőtt beütött a valóság. Egy pillanatra újra  szerelmes vagyok. Tom Ford és a saját hülyeségem jóvoltából ezúttal a saját bal karomba.

"Az életeben nem kell semmit sem CSINÁLNI (do). Nem ezen múlik milyen életed van (have), hanem azon, aki VAGY (be), avagy amiképp LÉTEZEL. Legtöbben azt gondolják, ha van valamijük -HAVE- ( több pénz, idő, szerelem, bármi), akkor végre csinálhatnak valamit -DO-  (írhatnak egy könyvet, találhatnak egy új hobbit, vehetnek egy házat, vagy kapcsolatban élhetnek), amitől aztán valamilyenek lesznek -BE- (boldogok, elégedettek, békések, szerelmesek). Valójában az  univerzum éppen ellenkezőleg működik. A z történik, hogy a legtöbben megfordítjak a be-do-have paradigmát, eszerint élnek. Pedig attól, hogy van valamink, nem leszünk valakik, hanem pont fordítva, valahogy így: Előszöris valamilyenek/valakik vagyunk -BE-, (pl boldogok, békések, szerelmesek), és ebből fakadóan elkezdünk csinálni dolgokat -DO- , végül arra leszünk figyelmesek, hogy amit csinálunk, megteremti mindazt, amire mindig is vágytunk -HAVE. Ezt a kreatív folyamatot pedig, (mivel ez nem más, mint maga a teremtés ...

Ha kiderül ki vagyok, akkor az is kiderül, hogy ki nem vagyok. Ha valaki vagyok, nem lehetek többé bárki. Cserébe végre lehetek valaki. 

Szabó Lőrinc/   Nehéz napokban Hát vedd biztosra s halj meg. Csak ne félj! Mondd, hogy: vége lesz! Párnapi pokol, aztán a semmi. Láttál bogarat, láttál, ugye, félig agyontaposva, amint maradék végtagjaival lógó beleit vonszolta a porban: nem fájt oly soká, mint benned a részvét! Te se fájsz soká, a kín csak előre olyan kitartó. Emlékszel, kibírtad a fogorvost: szinte szeretted a mennydörgő fúrót az élő idegben: tetszett a tréning s a csinált közöny, amelyet végül páncéllá s erővé edzett benned a kétségbeesés. Erre gondolj, nyomorult! Mit vacogsz? És arra, hogy úgyis meg kéne halni, és arra, hogy úgyis hiába minden álmod és terved: amit te szeretnél, ahoz ötszáz év élet is kevés. Erre gondolj; mindig a rosszra; gondolj a legrosszabbra, és csalódni fogsz, vigasztalódni!… És van még csoda, nemcsak halál!… No, mosolyogj!… A mennykő tévedni is tud… Mért elrontani ezt a gyönyörű szeptembert?… A nyár még itt lézeng köröttünk… Nézd, a...