Az van

Az van, hogy rég nem mondom már meg magamnak (nektek?!), hogy hogyan vannak a dolgok, mert nem tudom, hogy hogyan vannak a dolgok. Néhányat megtapasztalok, sőt úgy tűnik néha, hogy elég sokat (jópárat közülük egy csomószor egymás után - különböző álarcba bujtatva ), és akkor azt elmesélem annak a néhány embernek, aki körülvesz. Vagy a macskámnak. (Aki amúgy kedves és értelmes is, figyel még ha csak a radiátor alól akkor is. Tudom, hogy érti. Vagyis inkább érzi a dolgokat.)

Meg az is van, hogy szépen lassan már a kézírásom után a gépelés sem megy az anyanyelvemen, mert az ájpeden nincsenek ékezetek csak ha hosszan nyomom a gombokat (arra meg bevallom, lusta vagyok.)
Ezekkel mentegetem magam, hogy zuango miért nem mesél mostanában. Holott nem is szeretném mentegetni magam, egyrészt mert nagyon rossz szokás, másrészt mert jót is tett egy kicsit kevesebbet gondolni és csendben többet érezni mostanság. Veszélyes dolog ez a blogolás, a túl sok öndefiníció egyszer csak elveszejti az igazi személyiséget.

Közben meg hiányzom magamnak, vagyis ez a szeletem, aki kiönti a fejéből, ami benne van. Ezért jöttem megint ide, hogy a betűk tükrében megtaláljam megint ennek a nőnek a gondolatait.

A kép nem túl pozitív hangvételű, igen, bevallom az utóbbi időben hatalmas lendülettel mentem neki nagy álmaimnak, hogy most aztán jól megvalósítom őket, de egyelőre az életnek más tervei voltak velem, úgyhogy most egy picit visszaülök és figyelek, mint Sámson a radiátor alatt.