Magány

                                                                                  illustration by bogema on flickr


"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami." 


Eltűnődtem, hogy miért nem meri senki (beleértve magamat is) kiírni a facebook státuszkijelzőbe, hogy magányos vagyok (nem egyedül vagyok, nem unatkozom, hanem magányos vagyok)! Arra jutottam, hogy azért, mert TABU a MAGÁNY.
Ha beismered, hogy magányos vagy, olyan, mintha beteg lennél. Magányos vagyok... mintha azt mondanád: szifiliszes vagyok, vagy 6 lábujjam van, vagy effélék. Mintha nem lennél elég érdekes, vagy elég spirituálisan megvilágosodott, hogy változtass ezen, vagy elég 21. századi, vagy mittudoménhogymi...
Hiszen aki magányos, annak vagy nincsenek barátai, vagy vannak, de nem kíváncsiak rá, és az valószínűleg nem szereti magát, és talán mert nem is igazán szerethető, vagy nem elég érdekes... Micsoda felvállalhatatlan félelem, milyen szorongások forrása ez! Pedig könnyen lehet, hogy az ember tényleg egész egyszerűen csak magányos! Ezer meg egy okból..

Granovetter nevére jól emlékszem szociológiából. Általa értettem meg lázadó kamaszkorom elképzelésének hibás alapjait. (Azt képzeltem, bármilyen is a közegem, rajtam áll, hogy mit csinálok az életemből és a közegemet akár figyelmen kívül is hagyhatom.) Ő írt az egyén társadalmi beágyazottságáról. Az egyén nem értelmezhető a közege nélkül. Úgy tapasztalom, tényleg nem, hiszen a kívülállás is a közeghez viszonyítható.

Társadalmunk atomizálódik. Az emberek közötti szolidaritás inkább kuriózum, mint alapérték. És ahogy Márquez mondja "A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte." Nem csoda hát, hogy magányosak vagyunk, erre ítéltettünk. Kis közösségekben van rend és szociális kontroll, a közösség tagjainak biztosított helyük és funkciójuk van, vagyis nem kell "magunkat kitalálni". A társadalom szabályozottsága, a házasság intézménye, a család segítették az egyént eligazodni a kapcsolatok útvesztőiben. A (nagy)városokban ez - főleg ebben a generációban, a családok széthullásával - megszűnő félben van. 2 generációra innen az egyén szabadsága, az ÉN jelentősége sehol sem volt a maihoz képest. Az egyéni szabadság kultuszát sok szempontból pozitívumként értékeljük. (És valóban, óriási lehetősegeket rejt.) De azt nem tanítja meg senki, hogy a szabadság nehéz terep. Az egyén szociális igényei szempontjából -tudatlanságunkban - akár életveszélyes is lehet.

...Elnézegettem az éjszakák pultot támasztó vámpírjait...a magány tüneti kezelésre alkalmas fájdalomcsillapítóinak függőit.. Sokat segítene, ha felismernénk, hogy a magány közös problémánk (nem csak mi, egyénileg tehetünk róla) és nem érezné mindenki egyéni keresztjének. Ha nem menekülnénk előle, ha azt érezzük, hogy ránktör a magány érzése..biztosan találnánk jobb megoldást, mint a füstös kocsmapultokat éjszakánként...