2009. március 12., csütörtök

Törékeny méltóságom

photo by MauriXfiles on Flickr

Sokszor előkerül az a magyrokra jellemző népbetegség, hogy minden helyzetünkre fentről várjuk a megváltást, hogy másokra mutogatunk, hogy állandó motiváció hiánnyal küzdünk, hogy minden munkahely szar, a pénz is kevés, meg különben is ez a baj, vagy az a baj..és minden mondat úgy kezdődik: ezzel az a probléma, hogy...
Popper nagyon szépen ír ennek az egésznek a gyökeréről:

"Úgy tűnik, az ember méltósága, erkölcsi biztonsága fontosságának tudatából származik. Mély vallásossággal, igazi hittel átitatott korszakokban még a legnyomorultabb vízhordó is tudta: ő annyira fontos, hogy az Isten – bármilyen isten – személyesen figyel rá, nemes tetteit és disznóságait egyaránt számon tartja. A személyes fontosság élményének megadása lényegesebb eleme a vallásnak, mint az üdvösség ígérete, a kárhozat fenyegetése, jelentősebb, mint a félelem és az áhítat. Aki egyéni jelentőségének ezt az élményét megőrzi vagy megteremtette, annak nem kell túlságosan aggódnia erkölcsi tartása miatt. A személytelenség, a jelentéktelenség és főként a behelyettesíthetőség élményébe azonban előbb-utóbb belezüllik az ember!
A technizáltság, az automatizáltság legnagyobb bűne, hogy a köznapi embert bármikor behelyettesíthető X-szé varázsolja, legalábbis ami a munkáját illeti. A munka tárgya, folyamata, eredménye mint személyes alkotás jobbára megszűnik, legyen szó cipőről, gyönyörűen fejlődő salátákról vagy malacokról. Igencsak kevés orvos, tanár, mérnök, jogász vagy kiadói lektor, cipész, esztergályos, szobafestő, színész, tisztviselő, portás, rendőr, katona vagy politikus kapja meg fizetése mellé azt az ajándékot, hogy valami olyasmit művel, amit így csak ő tud véghezvinni.
Közben isteneink elhalványulóban vannak, hamar megkopnak gyermekkorunk szülőistenségei is. Kérdéses, hogy Jézus, Allah, Jehova vagy akár az Apa és Anya figyelő tekintetét pótolhatja-e a főosztályvezető úr, a professzor vagy bármilyen „főnök” szemüveg mögül csillanó, a sugárzó szellemi tartalom szempontjából ugyancsak változatos pillantása? Az Öregség, a Pozíció – családon belül és kívül – inkább hülyeségre tesz gyanússá, mintsem tiszteletet kelt. Perspektíváim tehát egyre rosszabbak a hangyabolyban, ahogy a szálló idő „itthagy engem”. Drága Apollinaire! Tényleg csak a szerelem segíthet rajtunk? Ideig-óráig csak ő aranyozhat be a pótolhatatlanság csillogásával?"

Nincsenek megjegyzések: