Trisztán
Engedtessék meg, hogy megmutassam a levelet, amit Thomas Mann Spinellje írt Trisztán című elbeszélésében. Troli, eső, könyv a kézben, külvilág kizárva. Thomas Mann varázslatos világa Kosztolányi Dezső fordításában.
Spinell borítékba zárta a levelet, felbélyegezte, szépen megcímezte, és postára adatta."
"Sárgás alkonyatban ült az íróasztal fölé hajolva, és írt - írta egyikét ama számtalan leveleknek, amelyeket minden héten postára adott, s amelyekre mulatságos módon többnyire választ sem kapott. Nagy, erős ívpapír nyújtózott előtte, melynek felső bal sarkában egy kényszeredett tájkép alatt Detlev Spinell neve volt lenyomtatva egészen újmódi betűkkel, s Spinell ezt a papirost gyöngyszerű, szorgalmasan színezett és igen tiszta betűkkel írta tele.
Uram! - írta. - Ezeket a sorokat Önhöz intézem, mert nem tehetek másként, mert mondanivalóm egészen eltölti bensőm, kínoz és megreszkettet, mert szavaim oly hevesen buzognak fel, hogy megfulladnék, ha nem önthetném ki ebben a levélben...
Az igazat megvallva, ez a "buzogás" egyáltalán nem történt meg, és isten tudja, micsoda kérkedés vitte rá Spinellt, hogy leírja. A szavak nála egyáltalán nemigen buzogtak fel, s bár polgári foglalkozása az írás volt, csak szánalmasan vergődött előre, és aki látta, bizonyára azt gondolta, hogy az író olyan ember, akinek az írás sokkal nehezebben megy, mint a többieknek.
Két ujjával szorgalmasan sodorgatta azokat a különös szőrpihéket, amik arcát itt-ott benőtték, és negyedórákig elbabrált velük, míg a levegőbe bámult, s egy sorral sem haladt előre, azután ismét írt egypár ékes szót, és újra megakadt. Másrészt meg kell engednünk, hogy amit végül leírt, simán és élénken hatott, jóllehet tartalmilag csodálatos, kérdéses, sőt gyakran érthetetlen is volt.
Parancsoló szükség int arra - folytatta levelét -, hogy Önnek is feltárjam, amit látok, s ami már hetek óta lángoló vízióként üldöz, láttatni akarom ezt Önnel szemem beszélő világosságában, úgy, amint a lelkemben látom. Hozzá vagyok szokva, hogy engedjek annak az ösztönömnek, mely arra kényszerít, hogy elfelejthetetlen, lángolóan találó szavakkal mások élményeivé tegyem a magaméit. És ezért kérem, hallgasson meg.
Csak azt akarom elbeszélni, ami volt és van, pusztán egy történetet beszélek el, egy rövid, kimondhatatlanul lázító történetet, minden megjegyzés, minden vád és ítélet nélkül, a magam szavaival. Eckhof Gabriella története ez, uram, annak az asszonynak a története, aki most az Ön felesége... és figyeljen jól! Ön élte át, és mégis én vagyok, kinek szava ezt Önben egy élmény magaslatára emeli.
Emlékszik, uram, a kertre, a szürke patríciusház régi, dudvás kertjére? Zöld moha burjánzott a viharvert falak téglái közt, melyek az álmatag vadont körülzárták. Emlékszik a szökőkútra? Lila színű liliomok hajoltak porhanyó szélére, s a kimosott kövekre fehér vízsugarak hullottak titokzatosan. Nyári alkonyat volt.
Hét fiatal leány ülte körül a kutat: de a hetediknek, az elsőnek, az egyetlennek hajába a lebukó nap a földöntúliság titokzatosan ragyogó koronáját szőtte. Szemében szorongó, félénk álmok gyúltak, de világos ajka azért mosolygott...
Énekeltek. Keskeny arcukat a szökőkút sugara felé emelték, oda, ahol a vízsugár fáradt és nemes lendülettel lefelé konyult, míg halk, tiszta hangjuk körülölelte a víz karcsú táncát. Törékeny kezük talán térdükön pihent, és úgy énekeltek...
Emlékszik még erre a képre, uram? Látta? Dehogy látta. Szeme nem volt képes ilyenre, fülei durvák voltak arra, hogy e dallam szűzies édességét meghallják. Látta-e? Ó, akkor nem lett volna szabad lélegzetet vennie. Akkor vissza kellett volna mennie az életbe, az Ön életébe, hogy lelkében érinthetetlen és sérthetetlen szentség gyanánt őrizze meg ezt a képet földi élete sivár napjaira. De mit tett?
Ennek a képnek vége szakadt, uram: ezért kellett Önnek jönni és megsemmisíteni, hogy közönségesség és rút fájdalom legyen a folytatása? Megható és békés apoteózis volt ez a kép a pusztulás, elmúlás alkonyati fényében. Egy régi család, amely fáradt és nagyon nemes arra, hogy cselekedjék és éljen, végső napjait morzsolja, s utolsó megnyilatkozása a művészet, pár hegedűhang, mely a halálraérettség sejtelmes fájdalmáról beszél... Látta-e a szemeket, melyekből e hangokra könnyek buggyantak ki? Hat játszótársnőjének lelke talán még az életé volt; de testvéri úrnőjük a szépségnek és halálnak volt eljegyezve.
Ön látta ezt a halálos szépséget, és megkívánta. És megható szentsége semmi tiszteletet és szégyenkezést nem ébresztett szívében. Nem elégedett meg azzal, hogy nézheti, bírni akarta, kihasználni, megszentségteleníteni... Milyen pompásan választott! Ön egy gourmand, uram, egy plebejus gourmand, egy jó ízlésű paraszt.
Nagyon kérem, tartsa mindig szem előtt, hogy én semmiképpen sem akarom megbántani Önt. Amit mondok, nem gáncs, csak lélektani forma az Ön egyszerű, irodalmilag teljesen érdektelen egyénisége számára, és kimondom, mert valami űz, hogy tetteit kicsit megvilágítsam, mert kérlelhetetlen hivatásom a földön, hogy a dolgokat nevén nevezzem és beszéltessem, s az öntudatlant napfényre hozzam. A világ tele van ezekkel az "öntudatlan típusokkal", és én nem bírom elviselni őket! Nem tűröm ezt a buta, tudatlan, oktalan tevés-vevést, ezt a lázítóan együgyű világot! Fájó konoksággal űz valami, hogy - amennyire erőm engedi - minden létezőt megvilágítsak, kimondjak és öntudatra hozzak, nem törődve azzal, hogy előmozdító vagy gátló hatása lesz-e, hogy vigasztalást és enyhítést jelent, vagy fájdalmat hoz-e magával.
Ön, uram, amint mondtam, egy plebejus gourmand, egy jó ízlésű paraszt. Minthogy otromba testével különben is igen-igen alacsony fejlődési fokon áll, gazdagsága és örökösen ülő életmódja folytán idegrendszere oly hirtelen, példátlanul és barbárul elfajult, hogy az élvezetvágy buja elfinomultsága ejtette hatalmába. Én nagyon hiszem, hogy garatizmai akkor is csámcsogva rezdültek meg, mikor elhatározta, hogy Eckhof Gabriella az Öné lesz, mint egyébkor, valami pompás leves vagy különös étel láttára...
Valóban, Ön e nő álmatag akaratát útvesztőkbe vezette, kivezette a dudvás kertből az életbe, az undokságba. Közönséges nevét rátukmálta, és a feleségét háziasszonnyá, anyává tette. Megalázta a halál fáradt, félénk és fönséges használatlanságában virágzó szépséget a mindennapi életnek és annak a buta, fonák és nyomorult bálványnak szolgálatában, amit természetnek neveznek, és paraszti lelkiismeretében nem is sejti, micsoda aljas galádságot követett el ezzel.
Még egyszer. Mi történik? Az álmatag szemű nő egy gyereket szül Önnek; egy lénnyel ajándékozza meg, aki nemzője hitvány életét folytatja majd, s odaadja vele minden vérét, életkedvét, és meghal. Meghal, uram! És ha nem múlik el közönségesebben, ha végül mégis kiemelkedett megalázottsága mélységeiből, s büszkén és boldogan hal meg a szépség halálos csókja alatt, az az én érdemem. Önnek kisebb gondja is nagyobb volt ennél, s ezalatt hallgatag folyosókon szobalányokkal cicázott.
Az Ön gyermeke, Eckhof Gabriella gyermeke azonban nő, él, és diadalmasan gyarapodik. Egykor talán atyja életét folytatja majd, s kereskedő, adófizető és jól táplált polgára lesz a hazának; talán katona lesz vagy hivatalnok, az állam tudatlan és pompás támasza; mindenesetre azonban egy kedélyes, rendesen emésztő teremtmény, kíméletlen és magabiztos, erős és buta.
Úgy fogja fel, uram, e vallomásom, hogy gyűlölöm Önt, Önt és gyermekét, amint az életet magát gyűlölöm, az alantas, útszéli, nevetséges és mégis diadalmas életet, amit Ön képvisel, a szépség örök ellentétét és halálos ellenségét. Nem mondom, hogy megvetem Önt. Erre nem vagyok képes. Becsületes vagyok. Ön az erősebb. A harcban csak eggyel felelhetek Önnek, a gyenge fenséges fegyverével és bosszúeszközével: szellemmel és szóval. Ma éltem velük. Mert ez a levél - íme ebben is becsületes vagyok - semmi egyéb, mint bosszúmű, s ha csak egyetlen szavam is elég erős, ragyogó és szép ahhoz, hogy Önt megindítsa, s képes arra, hogy valami idegen hatalmat éreztessen Önnel, és otromba közönyét csak egy pillanatra is felriassza, célom elértem, és ujjongok.
Detlev Spinell
Uram! - írta. - Ezeket a sorokat Önhöz intézem, mert nem tehetek másként, mert mondanivalóm egészen eltölti bensőm, kínoz és megreszkettet, mert szavaim oly hevesen buzognak fel, hogy megfulladnék, ha nem önthetném ki ebben a levélben...
Az igazat megvallva, ez a "buzogás" egyáltalán nem történt meg, és isten tudja, micsoda kérkedés vitte rá Spinellt, hogy leírja. A szavak nála egyáltalán nemigen buzogtak fel, s bár polgári foglalkozása az írás volt, csak szánalmasan vergődött előre, és aki látta, bizonyára azt gondolta, hogy az író olyan ember, akinek az írás sokkal nehezebben megy, mint a többieknek.
Két ujjával szorgalmasan sodorgatta azokat a különös szőrpihéket, amik arcát itt-ott benőtték, és negyedórákig elbabrált velük, míg a levegőbe bámult, s egy sorral sem haladt előre, azután ismét írt egypár ékes szót, és újra megakadt. Másrészt meg kell engednünk, hogy amit végül leírt, simán és élénken hatott, jóllehet tartalmilag csodálatos, kérdéses, sőt gyakran érthetetlen is volt.
Parancsoló szükség int arra - folytatta levelét -, hogy Önnek is feltárjam, amit látok, s ami már hetek óta lángoló vízióként üldöz, láttatni akarom ezt Önnel szemem beszélő világosságában, úgy, amint a lelkemben látom. Hozzá vagyok szokva, hogy engedjek annak az ösztönömnek, mely arra kényszerít, hogy elfelejthetetlen, lángolóan találó szavakkal mások élményeivé tegyem a magaméit. És ezért kérem, hallgasson meg.
Csak azt akarom elbeszélni, ami volt és van, pusztán egy történetet beszélek el, egy rövid, kimondhatatlanul lázító történetet, minden megjegyzés, minden vád és ítélet nélkül, a magam szavaival. Eckhof Gabriella története ez, uram, annak az asszonynak a története, aki most az Ön felesége... és figyeljen jól! Ön élte át, és mégis én vagyok, kinek szava ezt Önben egy élmény magaslatára emeli.
Emlékszik, uram, a kertre, a szürke patríciusház régi, dudvás kertjére? Zöld moha burjánzott a viharvert falak téglái közt, melyek az álmatag vadont körülzárták. Emlékszik a szökőkútra? Lila színű liliomok hajoltak porhanyó szélére, s a kimosott kövekre fehér vízsugarak hullottak titokzatosan. Nyári alkonyat volt.
Hét fiatal leány ülte körül a kutat: de a hetediknek, az elsőnek, az egyetlennek hajába a lebukó nap a földöntúliság titokzatosan ragyogó koronáját szőtte. Szemében szorongó, félénk álmok gyúltak, de világos ajka azért mosolygott...
Énekeltek. Keskeny arcukat a szökőkút sugara felé emelték, oda, ahol a vízsugár fáradt és nemes lendülettel lefelé konyult, míg halk, tiszta hangjuk körülölelte a víz karcsú táncát. Törékeny kezük talán térdükön pihent, és úgy énekeltek...
Emlékszik még erre a képre, uram? Látta? Dehogy látta. Szeme nem volt képes ilyenre, fülei durvák voltak arra, hogy e dallam szűzies édességét meghallják. Látta-e? Ó, akkor nem lett volna szabad lélegzetet vennie. Akkor vissza kellett volna mennie az életbe, az Ön életébe, hogy lelkében érinthetetlen és sérthetetlen szentség gyanánt őrizze meg ezt a képet földi élete sivár napjaira. De mit tett?
Ennek a képnek vége szakadt, uram: ezért kellett Önnek jönni és megsemmisíteni, hogy közönségesség és rút fájdalom legyen a folytatása? Megható és békés apoteózis volt ez a kép a pusztulás, elmúlás alkonyati fényében. Egy régi család, amely fáradt és nagyon nemes arra, hogy cselekedjék és éljen, végső napjait morzsolja, s utolsó megnyilatkozása a művészet, pár hegedűhang, mely a halálraérettség sejtelmes fájdalmáról beszél... Látta-e a szemeket, melyekből e hangokra könnyek buggyantak ki? Hat játszótársnőjének lelke talán még az életé volt; de testvéri úrnőjük a szépségnek és halálnak volt eljegyezve.
Ön látta ezt a halálos szépséget, és megkívánta. És megható szentsége semmi tiszteletet és szégyenkezést nem ébresztett szívében. Nem elégedett meg azzal, hogy nézheti, bírni akarta, kihasználni, megszentségteleníteni... Milyen pompásan választott! Ön egy gourmand, uram, egy plebejus gourmand, egy jó ízlésű paraszt.
Nagyon kérem, tartsa mindig szem előtt, hogy én semmiképpen sem akarom megbántani Önt. Amit mondok, nem gáncs, csak lélektani forma az Ön egyszerű, irodalmilag teljesen érdektelen egyénisége számára, és kimondom, mert valami űz, hogy tetteit kicsit megvilágítsam, mert kérlelhetetlen hivatásom a földön, hogy a dolgokat nevén nevezzem és beszéltessem, s az öntudatlant napfényre hozzam. A világ tele van ezekkel az "öntudatlan típusokkal", és én nem bírom elviselni őket! Nem tűröm ezt a buta, tudatlan, oktalan tevés-vevést, ezt a lázítóan együgyű világot! Fájó konoksággal űz valami, hogy - amennyire erőm engedi - minden létezőt megvilágítsak, kimondjak és öntudatra hozzak, nem törődve azzal, hogy előmozdító vagy gátló hatása lesz-e, hogy vigasztalást és enyhítést jelent, vagy fájdalmat hoz-e magával.
Ön, uram, amint mondtam, egy plebejus gourmand, egy jó ízlésű paraszt. Minthogy otromba testével különben is igen-igen alacsony fejlődési fokon áll, gazdagsága és örökösen ülő életmódja folytán idegrendszere oly hirtelen, példátlanul és barbárul elfajult, hogy az élvezetvágy buja elfinomultsága ejtette hatalmába. Én nagyon hiszem, hogy garatizmai akkor is csámcsogva rezdültek meg, mikor elhatározta, hogy Eckhof Gabriella az Öné lesz, mint egyébkor, valami pompás leves vagy különös étel láttára...
Valóban, Ön e nő álmatag akaratát útvesztőkbe vezette, kivezette a dudvás kertből az életbe, az undokságba. Közönséges nevét rátukmálta, és a feleségét háziasszonnyá, anyává tette. Megalázta a halál fáradt, félénk és fönséges használatlanságában virágzó szépséget a mindennapi életnek és annak a buta, fonák és nyomorult bálványnak szolgálatában, amit természetnek neveznek, és paraszti lelkiismeretében nem is sejti, micsoda aljas galádságot követett el ezzel.
Még egyszer. Mi történik? Az álmatag szemű nő egy gyereket szül Önnek; egy lénnyel ajándékozza meg, aki nemzője hitvány életét folytatja majd, s odaadja vele minden vérét, életkedvét, és meghal. Meghal, uram! És ha nem múlik el közönségesebben, ha végül mégis kiemelkedett megalázottsága mélységeiből, s büszkén és boldogan hal meg a szépség halálos csókja alatt, az az én érdemem. Önnek kisebb gondja is nagyobb volt ennél, s ezalatt hallgatag folyosókon szobalányokkal cicázott.
Az Ön gyermeke, Eckhof Gabriella gyermeke azonban nő, él, és diadalmasan gyarapodik. Egykor talán atyja életét folytatja majd, s kereskedő, adófizető és jól táplált polgára lesz a hazának; talán katona lesz vagy hivatalnok, az állam tudatlan és pompás támasza; mindenesetre azonban egy kedélyes, rendesen emésztő teremtmény, kíméletlen és magabiztos, erős és buta.
Úgy fogja fel, uram, e vallomásom, hogy gyűlölöm Önt, Önt és gyermekét, amint az életet magát gyűlölöm, az alantas, útszéli, nevetséges és mégis diadalmas életet, amit Ön képvisel, a szépség örök ellentétét és halálos ellenségét. Nem mondom, hogy megvetem Önt. Erre nem vagyok képes. Becsületes vagyok. Ön az erősebb. A harcban csak eggyel felelhetek Önnek, a gyenge fenséges fegyverével és bosszúeszközével: szellemmel és szóval. Ma éltem velük. Mert ez a levél - íme ebben is becsületes vagyok - semmi egyéb, mint bosszúmű, s ha csak egyetlen szavam is elég erős, ragyogó és szép ahhoz, hogy Önt megindítsa, s képes arra, hogy valami idegen hatalmat éreztessen Önnel, és otromba közönyét csak egy pillanatra is felriassza, célom elértem, és ujjongok.
Detlev Spinell
Spinell borítékba zárta a levelet, felbélyegezte, szépen megcímezte, és postára adatta."
Megjegyzések