zuango mesék

Bár tudnám hogyan lehetnék szép. Vagyis igaz. Igazabb. Erről osztom az eszet, aztán elbukok abban, amit prófétálok. Persze lehet, hogy azért nem bukta ez, csak a szokásos imposztor szindróma. Tegye fel a kezét, aki el sem gondolkodik azon hogyan élhetne igazabb életel. Naugye. Legalább én ilyen tiszteletreméltó témákon szorongok. Sokmindent próbáltam, hogy igaznak érezhessem magam. De nem megy. Asszem ha minden kiömlene belőlem, ami egy adott pillanatban igaz (lehet), az finoman szólva sok...(majd rájössz, ha ezt a posztot végigolvasod:) ... Szóval. Általában visszafogom magam, hogy ne legyek túl sok. Vagy túl erős ha úgy tetszik. De ettől pont nem lettem sokkal igazabb. Akit kiakasztok az simán kiborul rajtam még úgy is, hogy én azt sem tudom ki az illető. Becsszó. Csak felület vagyok, aki tükröződik. Minden vagyok és semmi vagyok. Tats vam asi. Neti neti. Bekerülök egy közösségbe, ahol meg sem szólalok és érzem a projekciókat, mintha cigicsikkeket nyomnának el a bőrömön. Hozzá kéne m...

…​mondja a kis csicska huszas évei elején járó pufók pelyhes. Mondom neki ronda az anyád csipája. Aztán belenézek a képzeletbeli tükörbe a fekete baseball sapkában hozzá nagy kerek szemüveg kombóban és majdnem kiköpöm az utolsó korty fröccsöt. Gyorsan leveszem ezt a sapkát de azért nem megyek már vissza megveregetni a pufók vállát, hogy “Tibikém bár kissé nyersen fogalmaztál, igazad volt.”

 Mitől fél, aki a középszertől fél? Mi az a középszer? 

Emlékeztetnem kell magam, hogy egy párhuzamos univerzumban egy szicíliai ház teraszáról nézem a tengert.  Hogyan lehet a gyereked hiányát máshogy elviselni?

Sebestyen Eszter írását idézem: A passzív agresszió csapdái A csapda, amibe egymás után rengetegszer bele tudunk lépni, és csak utána vesszük észre, hogy valami nem oké. Sokáig megfogalmazni sem tudjuk, hogy miért nem. Mert elsőre nem érzünk egyértelmű fájdalmat, inkább csak valami kellemetlenséget, diszkomfort érzést, káoszt, zűrzavart, valamit, amit nem jó érezni. Pont ettől veszedelmes, mivel nem okoz hasogató fájdalmat – ezért nem fogjuk fel sokáig, mennyire fontos védekeznünk ellene. Hosszú távon viszont mégiscsak mérgezi a lelket, és óriási károkat tud okozni. Mivel az ilyen csapdát felállító ember látszólag mindig jót akar, sokan egyáltalán nem értik, miért tiltakozunk egyszer csak minden porcikánkkal a csapdába lépés ellen; miért kezdünk el mégis védekezni, miután átláttuk, hogy milyen negatív hatással van ránk. „De hát, ő csak jót akar. Csak miattad teszi. De hát csak viccelt! Csak véletlenül csúszott ki a száján a bántó mondat. Különben sem úgy gondolta.” Csakhogy a bántó mon...

“Elköteleződtem az igazság mellett. Szembenézek vele és köntörfalazás nélkül beszélek róla... elutasítom a hazugságot és a pesszimizmus vádját. Ebben az elutasításban remény van. Annak reménye, hogy az igazság hasznunkra válhat. És ez egy sokkal optimistább attitűd, mint a közönyt, és a nem törődömséget választani.”  “I am committed to looking reality in the face and speaking about it without pretense… It is because I reject lies and running away that I am accused of pessimism; but this rejection implies hope — the hope that truth may be of use. And this is a more optimistic attitude than the choice of indifference, ignorance or sham”—Simone de Beauvoir

41 évig azon igyekeztem, hogy egyszer csak, amikor Isten is úgy akarja, jó anya legyek.  Türelmes, szerető anya, tapasztalt, elfogadó, elégedett ember, aki képes teljes szívvel megérkezni ebbe a szerepbe. Hát itt vagyok. Anya vagyok. Micsoda illúzió, hogy ezt lehet tökéletesen csinálni...de azért Elég Jól érdemes. Megérkeztem. Jó nekem itt. Remélem a kislányomnak is. Anya vagyok. Ez az első anyák napja, az első május első vasárnapja, amikor engem is köszöntenek. Együtt ünnepeltünk, 4 generáció!  Dédi, mama, és az anya, aki én vagyok. Istenem mennyire meleg érzés ez a szívem közepén. Hálás vagyok. Isten éltessen minket, anyákat. Isten éltessen minket, anyáink gyermekeit.

Van egy arab mondás. Ha egy ember nem tud valamit, és nem tudja, hogy nem tudja, kerüld el őt. Ha Ha egy ember nem tud valamit, és tudja, hogy nem tudja, ébreszd fel őt! Ha egy ember tud valamit, és tudja, hogy tudja, kövesd őt!

A szorongás olyan, mint mint körbe körbe rohanni egy vaksötét, ablak és ajtó nélküli szobában, amiben egyre gyorsabban szaladva egyre kétségbeesettebben keresed az ajtót. A szorongás alapja, hogy tudni véled, hogy van ajtó, de sehogysem találod. Minél jobban keresed, annál jobban szorongsz. A szorongás ellenszere az elfogadás. Elfogadása annak, hogy egy sötét szobában vagy, hogy fogalmad sincs merre van az előre, hogy hol a kijárat, hogy félsz. Az elfogadás olyan, mint amikor egyszer csak megállsz, nem futsz többé, beismered, hogy elfogytak az ötleteid, és elfáradtál, leülsz és vársz. Csend lesz és becsukod a szemed. És akkor észreveszed, hogy a sötét falak helyett megannyi képet látsz. Fényes, életteli képeket. Láthatod az egész világot. Tiéd lesz a csend. Tiéd lesz a sötétség. Megkeresheted a csendben, belül, magadban azt a helyet, ami segít kijutni a fekete szobából. Akkor ott megérted, hogy a fekete szoba sötétje nem létezik. Ebben a pillanatban szabad vagy. A szorongásnak vége.

Inspiráció: Sebestyén Eszter írása “ A passzív agresszió csapdái ” címmel - néha azt hittem a saját jegyzeteimet olvasom. Gyorsan rá is kerestem a jegyzeteimben, hogy írtam e én is ilyen sommás betekintést erről saját élményből. Közel egy évvel ezelőtti írásomat találtam meg, íme: Egészséges határok párkapcsolatban a karantén idején Talán a legnehezebb dolog. Hogyan tartsam meg függő/kiszolgáltatott helyzetben az integritásomat?  Én olyan társat választottam aki csak “nyugit” szeretne, értsd ne szólj hozzá, ne kérj tőle semmit, ne kapcsolódj, ne kérd és főleg ne várd, hogy kapcsolódjon. Időbe telt amíg ráláttam arra, hogy ezt a működést nem lehet megváltoztatni.  Ez a tökéletes passzív agresszív stratégia nagyon hatékonyan védi azt, aki ezt alkalmazza. Teljes kontroll, semmi kiszámíthatatlan kívülről jövő zavaró tényező. Cserébe teljes kontroll, információ visszatartása és tervezhetőség hiánya. Sokat küzdöttem, felmentettem, megmagyaráztam, hatni próbáltam szép szóval, sírássa...

Ez  Az nlc cikk , a Fb kommentelői, plusz egy ülés inspirálták ezt a bejegyzést. A cikk egy negyvenes nő életébe engedett bepillantást, aki egyedül viszi a beteg szüleit plusz a családját a hátán és a helyzete nem éppen rózsás. Egy női sors. Ilyen. Ezt éli. Lehetne másképp? Az ő életéről nem mondhatja meg senki, mivel senki nem ismeri azokat a belső és külső körülményeket, amik ennek a nőnek a döntéseit, életét alakítják. Mondják, hogy ugyanazokkal a genetikai kódokkal, neveltetéssel és adottságokkal mindenki hasonló döntésekre jut, ezek tehát determinálják az ember életét. Persze a Facebook remek felület arra, hogy boldog boldogtalan kéretlenül odahányja saját projekcióját a (felületesen) olvasottakra. És ez az ami gondolkodásra késztetett. Rengeteg hímsoviniszta és minden együttérzést nélkülöző komment érkezett főleg NŐKTŐL, néhányat idézek: “ Csak sajnálni tudom azt akinek a család ellátása nehezére esik, akkor inkább maradt volna meg magának, és ne szüljön gyereket” “Soha nem é...

8 hónapos vagy. Most alakul a világod. Nem csak a képed róla, de minden ami az életed alapjául szolgál majd. Szeretnék olyan világot mutatni neked, amiben nőként hiteles és önazonos tudsz majd lenni. Olyan világot, amiben a szeretet nem csupán egy frázis, ami mögé elbújhat bárki. Szeretném, ha tudnád, hogy csodálatos vagy. Hogy szabad vagy. Hogy mindig, minden körülmények között van választásod. Kívánom, hogy legyen bátorságod szíved szerint, szabadon élni! Szeretlek.

Nőnapi különvélemény. Bár sikerülne működtetnem a papás mamás klasszik felállást. Nekem ez nem megy. Megpróbáltam, de az önazonosságom látta kárát. Kishíján elfogytam a rossz kompromisszumokban.  Léptem. Mert sok mindenben lehet szorítani, húzni, tűrni, bírni, kitartani. De nem azon az áron, hogy elvesszen a LÉNYegem.  A szabadságért harcolni kell. Minden nap. Minden pillanatban. Mert a tét nem kevesebb, mint az önazonosságom, aminek híján kisiklik az életem.  Kívánom minden nőnek, hogy legyen bátorsága szíve szerint, szabadon élni. 

Hangzott a bírálat. “De. Mást sem csinálok.” Feleltem. És ez az egészben a legrosszabb nekem (is). Hogy nem tudok mást csinálni, mert jeleznem kell, hogy ami és ahogy van az nekem nem élhető. Mivel neki “nem volt baja”, ezért minden úgy maradt minden hajmeresztő helyzet után, ahogy volt. Részéről nem volt vita, megbeszélés, megértés, bocsánatkérés, változtatási szándék és annak megbeszélt lépései. Soha semminek nem volt következménye. Így tanulta otthon, neki otthonos volt a passzív agresszió, a napokig egymás hátát nézés, a szeretetmegvonás, a csenddel verés, a konfliktus kerülés stb. Így valószínűleg eleinte nem is értette mi bajom. Csak várnom kellett volna amikor valami nem működött, majd elmúlik... Én meg “cseszegettem” , megoldásokat kerestem kapcsolatgyilkos problémákra, jeleztem mindenféle elképzelhető és végül fel nem vállalható formában, ő pedig hátat fordítva “tűrte”.  Az együtt töltött idő alatt olyan dolgokat kényszerültem a normalitásom részévé tenni a viszonylagos ...

"Bűnt követ el az ember akkor, ha értelmetlen szenvedést okoz másoknak, vagy nem csillapít szenvedést, amikor módja lenne rá." Popper Péter Jóra való restség. Szemet huny, hátat fordít. Nem bánt...“Én nem mondtam semmit. Én nem csináltam semmit.”... A passzív agresszív ember a legsunyibb bántalmazó. Ő az, aki látszólag nem csinál semmit. Rá nem lehet mutogatni, hisz ő ott sem volt. Akkor sem, amikor annyi lett volna a dolga, hogy ott legyen. Hogy tegyen valamit. Hogy mondjon valamit. Nem vállalja fel a véleményét, maximum pofát vág, majd letagadja. Csenddel ver szavak helyett. Betart, bedobja a csendes gyilkos energiát azután hátat fordít. Bármikor felmenti magát, és ott állsz a megéléseddel, tök egyedül, és bizonyítékok híján egy idő után magad is megkérdőjelezve saját magad. 

Zsigerileg üvölt minden sejtem, amikor a világ legszemtelenebb embere ezt mondja nekem, miután két lábbal gázol át minden - tisztán kommunikált - határomon. És mégis szavak híján csak valami elemi düh marad egy ilyen mondat után és a tehetetlenség, hogy hát mihez kezdjek egy ilyen mondattal önmagát felmentő határsértővel? “- Ha szeretsz fogadj el olyannak, amilyen vagyok! - Rendben. Szeretlek. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. De nem szeretnék veled élni.” Nem érti. Alább egy jó írás a témában: “ELFOGADÁS VAGY ELVISELÉS? (Sárvári György) Téveszmék ütközőpontján Engem sokáig tartott fogságban egy téveszme: a tolerancia pozitív dolog, aki toleráns mások viselkedése iránt, az jó ember. Nem számít, mit érzel belülről, csak légy toleráns, elfogadó és békés, azaz nyomd el a belső ellenérzéseidet és fogadd el a másikat vagy a helyzetet olyannak, amilyen. Sokáig tartott, amíg felismertem, hogy a tolerancia önmagában nem pozitív tulajdonság, hanem sokkal inkább megfelelni akarás. A tolerancia ...

"- Eljössz?  - NEM.  - Miért?  - Mert nincs kedvem."... Mennyi dráma bújkál ma ebben a néhány rövid mondatban. És mégis csak azt tudom mondani, hogy nincsen kedvem. Mert ez az igazságom. Sajnálom, ha nehéz ezt most elviselni. ... A BŰNTUDAT SZÉPSÉGE (Jeff Foster, Nagy Judit fordítása) „Amikor NEMET mondasz, amikor határokat húzol, bűntudatot érezhetsz. Nagyszerű. Érezd! És akkor is mondj NEMET. Akkor is húzz határokat. És mondd ki a legmélyebb igazságod. Bűntudatot érezni nem is olyan rossz, amikor ezt a tapasztalatot kíváncsi tudatossággal itatod át. Tartsd meg a "bűntudatot érzőt" a karjaidban. Adj neki teret. Lélegezz bele a kényelmetlenségbe. Engedd, hogy egy kicsit "rosszul" érezze magát. És akkor is mondd ki az igazságod. Akkor is mondj NEMET. Akkor is húzz határokat. Azért mondasz néha IGENT, hogy elkerüld a bűntudat fájdalmát, ugye? Figyelmen kívül hagyod a saját határaidat, hogy megúszd a kényelmetlenséget. De a fájdalom viselhető. Túlélhető. A bű...

Vannak a lelkiismeretesek, akik mindent jól vagy még jobban szeretnek csinálni, akiknek kell a nyugodt alváshoz, hogy a nap végén rend legyen, hogy a kis képzeletbeli listájukon az aznapi teendők végére pipa került, ami meg nem fért bele, az szépen terv szerint elő van készítve a holnapi napra, tudatosítva, a holnapi listát, hogy az elme zakatolása meg ne zavarja az éjszaka csendjét. Hívjuk őket a Tücsök és a Hangya meséje alapján szorgos hangyáknak.  Vannak, akiknek majdnem mindegy, hogy esik, vagy puffan az élet. Nem izgatják magukat, jól tudják, hogy a feladatok megvárnak, sőt, ha ők kitartóbban várnak, mint a feladatok, akkor a legtöbbjük el is tűnik szépen. Vagy azért, mert valaki megcsinálta őket, vagy mert már aktualitásukat vesztették, és hát akkor meg mit van mit tenni, széttárják a kezüket, hogy így jártunk.. ez nem jött össze. Majdcsak lesz valahogy, hiszen mindig megoldódnak a dolgok valahogy. (!) Legyenek ők a meséből ismert tücskök. Két megkérdőjelezhetetlenül érvény...

Délia írása óta vakarózik bennem ez a szó, hogy értelmiség. Én is bele tartozom, hiszen egy doboznyi papírom gyűlt össze az évek során, mégsem szeretem ezt a megkülönböztetést.  Értelmiségi. Mert diplomája van? Mi teszi az embert értelmiségivé? Valamikor kb 5 évvel ezelőtt kezdődött, hogy idealizálni kezdtem azokat az embereket, akiket nem a diplomájukért szeretünk.  ...(Valami elmaradt kamaszlázadás lehetett ez, vagy nem tudom. Mintha azt akartam volna bizonyítani, hogy csak a szív számít és ellenzem az intellektuális fasizmust. Hogy én vagyok az álruhába öltözött Mátyás Király és nem vagyok sznob.) Aztán arra jutottam, hogy a diploma tényleg nem jelent semmit. Attól, hogy valakinek van, még simán lehet igazi ... (gombafajta).  És van barátom, aki diploma nélkül, egyszerűen él és közben végtelenségig tudunk beszélgetni arról a tapasztalati tudásról, aminek az illető bizony utána is olvasott. Konklúzióm, hogy tényleg nem tartom kiváltságosnak a kasztként emlegetett értelm...

Szikra. A szellem szikrája. úgy tűnik nagy szárazság idején elég egyetlen szikra, hogy lángra gyújtsa a szomjazó szellemet.  Hajnali 4 órakor keltem szoptatni. Ma 7 hónapos a kislányom. Aztán nem tudtam visszaaludni. (Hajnali ember vagyok. 4.45-kor születtem és amúgy is. Amióta az eszemet tudom, a szellem bennem a hajnali órákban olyan erővel forgolódik bennem, hogy legtöbbször nem hagy aludni.)  A takaró alatt (nehogy felébresszem a mellettem szuszogó kislányomat), a telefonomon olvastam Délia új blogjának írásait. Tegnap írt, hogy nézzek rá ha van időm. Itt volt hát az idő!  Szépen elkapott már a blogjának a beköszöntője aztán megettem a bejegyzéseket is, egyiket a másik után. Olyan írások voltak ezek, amik nem hagytak tovább feküdni. Megmozdították a lelkem, a szellemem és a testem is. Felkeltem, kiosontam a hálóból, felcsaptam a laptopom és beütöttem ezt a régi régi oldalt, hogy zuangomesék. Megvan! És be tudok lépni (halleluja, valahogy amúgy a jelszavak nem abarátai...