Védekezés helyett hatékony önvédelem

Inspiráció: Sebestyén Eszter írása “A passzív agresszió csapdái” címmel - néha azt hittem a saját jegyzeteimet olvasom. Gyorsan rá is kerestem a jegyzeteimben, hogy írtam e én is ilyen sommás betekintést erről saját élményből.

Közel egy évvel ezelőtti írásomat találtam meg, íme:

Egészséges határok párkapcsolatban a karantén idején

Talán a legnehezebb dolog. Hogyan tartsam meg függő/kiszolgáltatott helyzetben az integritásomat? 

Én olyan társat választottam aki csak “nyugit” szeretne, értsd ne szólj hozzá, ne kérj tőle semmit, ne kapcsolódj, ne kérd és főleg ne várd, hogy kapcsolódjon. Időbe telt amíg ráláttam arra, hogy ezt a működést nem lehet megváltoztatni. 

Ez a tökéletes passzív agresszív stratégia nagyon hatékonyan védi azt, aki ezt alkalmazza. Teljes kontroll, semmi kiszámíthatatlan kívülről jövő zavaró tényező. Cserébe teljes kontroll, információ visszatartása és tervezhetőség hiánya.

Sokat küzdöttem, felmentettem, megmagyaráztam, hatni próbáltam szép szóval, sírással, dühvel, balhékkal. Magamra vettem az elutasítást, a szeretetlenséget.

Próbáltam egészséges hatàrokat tartani, aminek annyi eredménye lett, hogy szépen apránként elgyászolva a kapcsoltunk (illúzióját), elfogadtam, hogy egyedül vagyok, a kapcsolat ténye csak díszlet. Igen ám, de közben terhes lettem tőle. És ennek a kiüresedett kapcsolatnak a díszletei között szeretetért és intimitásért könyörögtem a hormonok hullámvasútján, a teljes közönnyel dacolva próbáltam meg a lehetetlent. Szeretetet és törődést remélni egy olyan embertől, aki érzelmileg elérhetetlenné teszi magát abban a pillanatban, ahogy a kapcsolat státusz deklarált. Értsd - mellettem él rám se néz, de ha elhagyom, szerelmet vall és kikéri magának hogy elmegyek.

6 hónapnyi végigzokogott terhesség, egy elköltözés és számtalan szakítási kísérlet után most mégis együtt vagyunk. Karanténban. Szerencsére egy nagy házban, kerttel. 

Amikor rájöttem, hogy ez a működése nem nekem szól, de esze ágában nincs változtatni; és arra is, hogy én ezzel nem akarok együtt élni, akkor elkezdtem úgy együtt élni vele, mint egy lakótárssal, akire nem számítok, és nem is várhatok tőle semmit.

Azóta béke van. Szeretet és intimitás nincs.

Akkor nehéz, amikor összehangoltan kellene valamit csinálni. Pl megbeszéltem a fodrásszal, hogy elmegyünk festékért. Ígértem h 9-kor pontosítom mikor érünk oda. N9-kor kérdeztem embert mit mondjak a fodrásznak 10 re készüljön vagy később.

Válasz: “nem tudom” 

És aztán rámförmedés, hogy hagyjam békén. 

Megzavartam. Kértem tőle valamit...

Egyedül fekszem, egyedül kelek. Egyedül tervezek, egyedül döntök, egyedül vagyok az örömeimmel, és egyedül a bánataimmal. A legkevésbé mérgező ha teljesen elszigetelem magam, ha véletlenül hozzászólok vagy hozzámszól az valami lehúzó vagy kritikus motyogás lesz szemkontaktus nélkül.

Nem gondoltam soha, hogy egyszer ennyire boldogtalan leszek valaki mellett, különösen ilyen kiszolgáltatott helyzetben.  Nehéz megbocsátani magamnak, hogy ebben a kapcsolatban ennyire nem hallgattam az eszemre és a kislányomat ki kell tennem ennek. Így vagy úgy...Egyedülálló de stabil anyukája leszek vagy egy látszat kapcsolatba születik bele amiben olyan mintha lenne apukája amiben a szülei mintha összetartoznának...

Borzalmas, egyik sem jó.”

Update:

Mára egyedülálló, stabil anyukája vagyok a kislányomnak. Apukával rendszeresen találkozunk és a mézeshetekre emlékeztető hangulatban töltjük a közös családi napokat. Ebből a biztonságos közelség/távolságból jól működünk. Kikerültem abból a zónából, ahol a kapcsolati játszmák automatikusan beindulnak.

Remélem ez a pozitív viszonyulás fenntartható, mert eddig azt látom így mindenki épül.