Itt vagyok, ragyogok!

Szikra. A szellem szikrája. úgy tűnik nagy szárazság idején elég egyetlen szikra, hogy lángra gyújtsa a szomjazó szellemet. 

Hajnali 4 órakor keltem szoptatni. Ma 7 hónapos a kislányom. Aztán nem tudtam visszaaludni. (Hajnali ember vagyok. 4.45-kor születtem és amúgy is. Amióta az eszemet tudom, a szellem bennem a hajnali órákban olyan erővel forgolódik bennem, hogy legtöbbször nem hagy aludni.) 

A takaró alatt (nehogy felébresszem a mellettem szuszogó kislányomat), a telefonomon olvastam Délia új blogjának írásait. Tegnap írt, hogy nézzek rá ha van időm. Itt volt hát az idő! 

Szépen elkapott már a blogjának a beköszöntője aztán megettem a bejegyzéseket is, egyiket a másik után. Olyan írások voltak ezek, amik nem hagytak tovább feküdni. Megmozdították a lelkem, a szellemem és a testem is.

Felkeltem, kiosontam a hálóból, felcsaptam a laptopom és beütöttem ezt a régi régi oldalt, hogy zuangomesék. Megvan! És be tudok lépni (halleluja, valahogy amúgy a jelszavak nem abarátaim). És itt van ez a felület, ami megmagyarázhatatlanul írásra inspirál. És végre szaladnak az ujjaim a billentyűzeten. Olyan, mintha feljöttem volna a víz alól levegőért. Újra kinyílt a csap, ami valamikor 2014-2015 körül elzátódott bennem.

Nade ott tartottam, hogy szikra. És a bejegyzés címe az, hogy fény. Hálás vagyok Déliának és a ground-zero.hu címen debütáló blogjának. És annak az írásnak, ami az értelmiség szerepét taglalja. Ezt írja:

Tehát igen, az értelmiségnek az a dolga, hogy segítsen az embereknek átgondolni, magyarázzon, de pártatlan legyen, a józanészre (és annak hiányára) hívja fel a figyelmet. Az értelmiségi kötelessége, hogy ne vigye bele saját indulatait, fájdalmait és sérüléseit a véleményébe, és ne ezek fényében, ennek ködében ítélkezzen. Oldja meg a saját, személyes traumáit, dolgozza fel a hozott dolgait, vizsgálja meg és függetlenítse magát ideológiai hagyatékától, és váljon kiváló emberré. Amit mondok, (ismét) rettenetesen modernistának hangzik, tudom. De a „rongy életek” és rongy alakok ideje lejárt. Ennek a világnak a thanatoszi erők helyett ismét Éroszra van szüksége, és a saját fájdalmunkban, félelmeinkben, dühünkben való cuppogás, gyűlölködés, és annak különböző formátumú recitálása, hogy „minden milyen szörnyű”, egy centivel nem visz minket az élet teljesebb megélése felé. Egyszer egy barátom azt mondta, hogy „minden értelmiségi társadalmi kötelezettsége, hogy elmenjen terápiába”. Mert ha az életre magára tekintünk rá, ideológiáink, félelmeink és fájdalmaink függönyét félrelebbentve, ráébredünk, hogy több erő van benne, mint azt bármikor is gondoltuk. Igazából nincs más, csak ez az erő, amely minden áron és mindenen keresztül utat tör magának. Az értelmiségi feladata, hogy a társadalmon keresztül, politikai és ideológiai béklyóktól mentesen, ezt az erőt szolgálja.

Ez volt a szikra, ami fényt gyújtott bennem, ami azt mondta a bennem szunnyadó szellemnek, ami önmagában őrölte az utóbbi években a tapasztaltakat, hogy HELLO, BÚJJ ELŐ, MUTASD MAGAD!

Hát itt vagyok. Bújkáló éretlmiség, aki az elmúlt 5 évben pszichológiát tanult, szanaszét terápiázta magát és teljesen új életet kezdett. ... leírom ezt a mondatot és rájövök, hogy nem igaz. Nem kezdtem új életet, bár szakmát, várost váltottam, és anya lettem. Minden megváltozott körülöttem, de a helyzet az, hogy egy életem van és azt élem. Most éppen ebben a formában. 

Bevallom egy ponton elfáradtam szellemi embernek lenni. Öncélúvá vált, úgy éreztem nem teljesít ki, nem visz előre. Úgy éreztem, ha továbbra is a gondolataimé lesz a főszerep, akkor gyermektelenül, macskás öregasszonyként végzem, aki bár egyre közelebb kerül a "lényeghez", és ez nagyon felvillanyozza, de a fizikai síkon elmegy mellette az élet.

Sok fájdalom és nehéz tapasztalás, analitikus nyelven árnyékmunka jutott nekem az elmúlt években. A szellemem pedig szemlélődött és befogadott, nem nyilatkozott meg publikusan. Csak olyan baráti beszélgetésekben, ahol táncba hívták. 

Úgy döntöttem, hogy a figyelmemet az okos és tanult emberekről az egyszerű emberek felé fordítom. Idealizálni kezdtem az egyszerűséget. Ezzel együtt az ösztönösséget. A dolgok végtelenül profán természetét. Valószínűleg nagyon kellett ez ahhoz, hogy hajlandó legyek a szellem birodalmából leköltözni a földi létbe, ahol gyermekem születhetett. (Azóta sok víz lefolyt a Dunán, az egyszerű ember szellemi sivataga kijózanítóan hatott rám, jelentem az idealizálást abbahagytam.)

Most mintha Délia egy harangot kongatott volna meg bennem, amikor azt írja, hogy az "ÉLETRE TEKINTVE ....megtalálhatjuk a benne rejlő ERŐT. És ezt látni és láttatni a szellemi ember feladata."

ITT VAGYOK, RAGYOGOK! Az ÉLET, az ERŐ képviseletében szolgálatra jelentkezem. Kész vagyok megosztani azokat a belső monológokat, amik hitem szerint mindig az IGAZSÁG és a LÉNYEG szűrőjén keresztül engedik át magamon a mindennapok tapasztalatait.