Fogadj el olyannak, amilyen vagyok!

Zsigerileg üvölt minden sejtem, amikor a világ legszemtelenebb embere ezt mondja nekem, miután két lábbal gázol át minden - tisztán kommunikált - határomon. És mégis szavak híján csak valami elemi düh marad egy ilyen mondat után és a tehetetlenség, hogy hát mihez kezdjek egy ilyen mondattal önmagát felmentő határsértővel?

“- Ha szeretsz fogadj el olyannak, amilyen vagyok!

- Rendben. Szeretlek. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. De nem szeretnék veled élni.”

Nem érti.

Alább egy jó írás a témában:

“ELFOGADÁS VAGY ELVISELÉS? (Sárvári György)

Téveszmék ütközőpontján

Engem sokáig tartott fogságban egy téveszme: a tolerancia pozitív dolog, aki toleráns mások viselkedése iránt, az jó ember. Nem számít, mit érzel belülről, csak légy toleráns, elfogadó és békés, azaz nyomd el a belső ellenérzéseidet és fogadd el a másikat vagy a helyzetet olyannak, amilyen. Sokáig tartott, amíg felismertem, hogy a tolerancia önmagában nem pozitív tulajdonság, hanem sokkal inkább megfelelni akarás. A tolerancia ugyanis nagyon sokszor pusztán a nehézségek elviselését, másoknak megfelelni akaró önalárendelést takar. Nincs benne a megküzdés ereje. A kulcs az, hogy mit élsz át belülről, amikor toleráns akarsz lenni. Ha a tolerancia csak kifelé irányul és egyoldalú ön- lemondást, önalávetést, illetve elkerülést jelent, akkor az sohasem lehet pozitív, sokkal inkább hasonlít a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartáshoz.

Az elfogadás egészen más. Ha elfogadom, hogy a másik más úton jár, másképpen gondolkozik, mint én, de egyben elfogadom önmagam, a saját utam is, és közben nincs bennem végletes ellentmondás, önalávetés, lehúzó kétség, hanem pozitív elfogadás, az egészen más. Az elfogadás pozitív dolog, az elviselés negatív. Az elfogadásban benne rejlik az elválás lehetősége és szabadsága is. Elfogadom, hogy az légy, aki vagy, de tudom, hogy nem kell elviselnem azt, ami én nem vagyok. Vékony határ van a kettő között, de mégis markáns a különbség.

A másik fél puszta elviselése és tolerálása lehet elfogadható stratégia két ember között, de közben a különbség és a távolság folyamatosan nőni fog, azaz a másik fél tisztelete nem valódi, pusztán látszólagos alapokon nyugszik. Ilyenkor a kapcsolatot a belső hallgatás férge rágja, és félő, hogy mély sebeket ejt, maradandó rejtett szembenállás fejlődik ki a kapcsolatban. A pusztán toleráns magatartás lassú eltávolodással és veszteséggel jár. Lehet ez a veszteség persze önmagam elvesztése is. Egyre távolabb kerülök a valódi érzéseimtől, egyre inkább természetessé válik az, hogy a másiknak teret engedve önmagam érzéseit háttérbe szorítom, elveszítem a kapcsolatot önmagammal. Az elfogadásban nem kell feltétlenül negatív érzéseket átélnem, benne van önmagam tisztelete is. Lehetsz önmagad, de van egy határ, amit nem léphetsz át visszajelzés nélkül.

A kulcs a visszajelzésben van. Vajon képes vagyok-e egyértelmű módon visszajelzést adni a másik számára úgy, hogy abban kifejeződik mindkettőnk elfogadása: „Tudom, hogy a saját utadat járod, és tisztelem azt, de én belülről azt élem át, hogy ez a helyzet számomra kényelmetlen, nehéz és negatív.” Ha a kapcsolat közeli és fontos, akkor ezt meg kell tudnom mutatni, ha lényegtelen, akkor egyszerűen csak távolról elfogadom és kikerülöm a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy nem minden helyzetben szükséges visszajelzést adni, hiszen sokszor elég az esemény „puszta kikerülése” és a továbblépés, elengedés. Ha azonban együttműködünk, közünk van egymáshoz, a sorsunk ebben a létállapotban összefonódik, akkor nem engedlek el, hanem jelzést adok magamról. Elfogadlak, támogatlak, de megmutatom, hogy valami nincs rendben velem, valami sérül közöttünk.

Ha mindkét fél képes változni, akkor nincs megváltoztathatatlan ügy vagy kapcsolat. Hogy hol húzódik a határ? Az önbecsülés és a szeretet mezsgyéjén. Aki igazán fontos, azért harcolok mindaddig, amíg esély van a belátásra. Erre a harcra azonban fel kell készülnöm, és közben nagyon kell tudnom önmagam tisztelni és elfogadni. Nem indulhatok ki másból, csak a saját érzéseimből. Nem tudom megmutatni neked a szeretetem, csak akkor, ha megtanultam elfogadni és megérteni önmagam. Azok, akik az elfogadást parancsszóra vagy valamilyen külső tanítás alapján szeretnék gyakorolni, tévúton járnak, és toleranciává silányítják a helyzetkezelést. Ez a problémák nyomasztó elviselésének a zsákutcájába torkollik. Kitartok, feladom önmagam, leszakítom magamról az érzéseim, és a lassú hervadást választom. Azok, akik megtanulják elfogadni és tisztelni önmagukat, akik a saját érzéseiket követik, azoknak van esélyük a pozitív elfogadás gyakorlására, amiben benne van a változás esélye, a megújulás lehetősége.

(Sárvári György: Sématörés)

“