Nem cseszegeted túl sokat?

Hangzott a bírálat. “De. Mást sem csinálok.” Feleltem.

És ez az egészben a legrosszabb nekem (is). Hogy nem tudok mást csinálni, mert jeleznem kell, hogy ami és ahogy van az nekem nem élhető.

Mivel neki “nem volt baja”, ezért minden úgy maradt minden hajmeresztő helyzet után, ahogy volt.

Részéről nem volt vita, megbeszélés, megértés, bocsánatkérés, változtatási szándék és annak megbeszélt lépései. Soha semminek nem volt következménye. Így tanulta otthon, neki otthonos volt a passzív agresszió, a napokig egymás hátát nézés, a szeretetmegvonás, a csenddel verés, a konfliktus kerülés stb. Így valószínűleg eleinte nem is értette mi bajom. Csak várnom kellett volna amikor valami nem működött, majd elmúlik...

Én meg “cseszegettem” , megoldásokat kerestem kapcsolatgyilkos problémákra, jeleztem mindenféle elképzelhető és végül fel nem vállalható formában, ő pedig hátat fordítva “tűrte”. 

Az együtt töltött idő alatt olyan dolgokat kényszerültem a normalitásom részévé tenni a viszonylagos béke fenntartása érdekében, amikkel minden zsigerem ellenkezett. Ezeket a dolgokat sosem fogadtam el csak átmenetileg lenyeltem, felkerültek a listámra mint később tisztázandók. 

A lista egyre hosszabb lett, az idő telt, a feszültség hatalmasra nőtt bennem, a kapcsolat pedig egyre drágább illúzióvá vált. 

Azt éreztem, ha nem cseszegetem akkor azt jelzem, hogy minden oké, nincs lista, én pedig meghasonulok önmagammal és elsorvadok abba a minőségbe, ami kettőnk között van. 

Mivel minden próbálkozásom süket fülekre talált “Az a bajod, hogy nem fogadsz el olyannak, amilyen vagyok”, jeleztem, hogy ki kell lépnem a kapcsolatból ha nem tudunk változtatni. Meg is tettem. Terhesen. Visszakönyörgött. 

Semmi nem változott. Mitől is változott volna. Sokszor elmondtam hát újra, hogy elmegyek ha nem tudunk változtatni és sokat cseszegettem amikor azt éreztem, hogy magasról sz..ik a fejemre. Utólag ez fáj a legjobban. Ha nem lettem volna terhes és nem élt volna bennem erősen a vágy, hogy a kettőnk közti alapvető zsigeri vonzalom mégis valahogy elég legyen egy szép családi élethez, akkor az első cseszegetés előtt nekem kellett volna kilépnem. És amikor eljöttem nem visszamenni. Vagy akkor, amikor a párterápiára tett javaslatom első körben megbukott.

Hát valahogy így. Kiléptem.

Most újra az vagyok, aki voltam, azzal a normalitással, amiben tudok nűködni. Csak egy csomó fájdalommal a puttonyomban amiket elszenvedtem és amiket okoztam. Háború utáni csend van. Gyógyulás jön, majd újra építkezés. Fontos tanulságokkal.

És persze közben a nagybetűs élet valóságával. A kudarc szégyenével és gyermekét egyedül nevelő anyaként megint új szerepben.