Emancipuncipác

Ez Az nlc cikk, a Fb kommentelői, plusz egy ülés inspirálták ezt a bejegyzést.

A cikk egy negyvenes nő életébe engedett bepillantást, aki egyedül viszi a beteg szüleit plusz a családját a hátán és a helyzete nem éppen rózsás. Egy női sors. Ilyen. Ezt éli. Lehetne másképp? Az ő életéről nem mondhatja meg senki, mivel senki nem ismeri azokat a belső és külső körülményeket, amik ennek a nőnek a döntéseit, életét alakítják. Mondják, hogy ugyanazokkal a genetikai kódokkal, neveltetéssel és adottságokkal mindenki hasonló döntésekre jut, ezek tehát determinálják az ember életét.

Persze a Facebook remek felület arra, hogy boldog boldogtalan kéretlenül odahányja saját projekcióját a (felületesen) olvasottakra. És ez az ami gondolkodásra késztetett.

Rengeteg hímsoviniszta és minden együttérzést nélkülöző komment érkezett főleg NŐKTŐL, néhányat idézek:

“ Csak sajnálni tudom azt akinek a család ellátása nehezére esik, akkor inkább maradt volna meg magának, és ne szüljön gyereket”

“Soha nem éreztem a háztartást és a gyereknevelést tehernek voltak nehezebb időszakok vagy napok! De ezt én vállaltam a családot a gyerekeket jutalmul kaptam egy pár jó szót ölelést és szeretetet!               Nekem mai napig örömet okoz ha vendégül láthatom a gyermekeimet és a családomat pedig már 60. is elmúltam!“

“Úristen , Én két fiú gyereket felneveltem , mostam, főztem , takarítottam ,vállalkozást vezettem, a férjem hajózott és boldogok voltunk. Nem nyavajogtam és boldog vagyok,hogy nőnek születtem. Mindig szerettem élni és jól élni , ehhez a férjemmel együtt meg is teremtettünk ezt.”

Akadtak ennél kegyetlenebbek is és még jópár, aki a cikk apropóján saját nagyszerűségét ünnepeltette. 

Amikor 2 éve a gyerekkori bántalmazás és traumatizált gyerekkor kapcsán olvastam a szakirodalmat a pszichológia szakdolgozatomhoz, akkor egész világosan kirajzolódott ennek a jelenségnek a lélektani háttere.

Arról lehet szó, hogy a kegyetlen kommentelők maguk is legalább annyit szenvedtek, mint a cikk alanya, de 1. róluk nem emlékezett meg senki 2. az ő szenvedésüket nem ismerte el senki, beleértve önnön magukat. Így aztán kénytelenek saját érzelmeiktől eltávolodni, a hímsovinizmus diktálta női rabszolgasorsot pedig normalitásként elismerni - ezzel felmentve magukat a pusztító igazsággal való szembenézés lehetőségétől. És amikor ez a norma megkérdőjeleződik, akkor annak védelmére kelve minden empátiát nélkülözve nőtársaiknak is a saját sorsukhoz hasonlatosat “kívánva”, önmagukat piedesztálra emelve kegyetlen ítélkezésbe kezdenek.

Hogy mi ezzel a baj?

Hú. Sokminden. Merthogy a kommentek tele vannak az emancipációra hivatkozó gúnnyal - hogy na tessék nesze neked emancipunci még dolgozhatsz is, nem elég a család meg a háztartás, ahogyan ez eddig volt.

Amit sokan nem tudnak, hogy épp az emancipáció, avagy a gyengék, elesettek jogainak képviselete lehet az első lépés az érzékenyítés felé. Ha a nőt, a nő érzéseit és igényeit társadalmi szinten elismerik, akkor kezdődhet a gyógyulás ebből az érzelmektől elzárt, szükségképpen empátiamentes és -ettől sajnos a valódi szeretet képességét nélkülöző- női létből.

Több generációnyi továbbörökített empátia hiány, és szeretetlenség vár gyógyulásra.

Ez pedig társadalmi szinten csak az emancipáció segítségével tud megvalósulni. A női emancipáció nem egyenlő az elférfiasodással. Sőt, a valódi emancipáció épp azt a biztonságos teret teremtheti meg, amiben a női szerepek méginkább kiteljesedhetnek. A nő visszanyerheti érzékenységét, élhet az intuícióval és kibontakozathatja kreativitását. Így jobb társa, jobb szeretője és jobb anyja lesz a férfinak.

Kedves nőtársaim! Együttérzésre hívlak benneteket. Első körben saját magatokkal, és ebből az önkapcsolódottságból minden nőtársatokkal. Szükségünk van egymásra.